21. A lángok felemésztenek

Sziasztok!:)

Meghoztam az újabb részt péntek 13.-án. 

Nem csak a babonaságról szól ez a nap, hanem arról is, hogy kitört a vakáció! :)

A nyárra sok-sok pihenést kívánok mindenkinek és további jó olvasást a bloghoz!:)

- Felpofoztott. – mondtam alig érthetően a sírásnak köszönhetően.

Niall hirtelen felpattant a kanapéról és fel-alá kezdett sétálni a kandalló előtt. Egyszer a hajába túrt, másszor pedig ökölbe szorított kézzel mormogott valamit.

- Hogy mert kezet emelni rád? – kiabálni kezdett.

Erős, mély hangjától összerezzentem ijedtemben. Forró csokival teli bögrémet az ágy melletti kis asztalkára helyeztem és kibújtam a jó meleg takaró alól, majd Niall elé álltam. Végig simítottam két karján, hogy egy kicsit ellazuljon. Kisebb–nagyobb sikerekkel próbáltam lenyugtatni, ami egy idő után szemmel láthatólag bevált.

- Ne haragudj! – döntötte homlokát az enyémnek. Gesztusára meglepődtem, de szükségem volt egy kis szeretetre, törődésre, így nem húzódtam el tőle. – Sajnálom. Nem akartam kiabálni, csak ideges vagyok. – két tenyere közé vette az arcomat, majd tovább folytatta. – Nagyon fáj? – kezdte el simogatni a melegtől pirosló arcomat.

- Már nem… - simogattam meg a védelmező kezét. – Köszönök mindent, de most már mennem kell. – tettem egy lépést hátra.

- Te is tudod jól, hogy nem tudsz haza menni. – zsebébe dugta a kezét és elvigyorodott. – A ruháid vizesek, ami rajtad van az még férfiruha.

                - Nem akarok visszaélni a vendégszereteteddel. – néztem rá.

              - Nyugi, gondoskodom róla, hogy ne élj vissza vele, csak azt mondd meg, hogy mit szeretnél enni vacsorára.

Nathan szemszöge:

A fájdalom egyre jobban hasított bele a fejembe. Szörnyű érzés a másnaposság. Az ágyamban a hátamra feküdtem, majd kinyújtottam a karomat, hogy elérjem a telefonomat, ami az éjjeli szekrényemen volt. Este hat óra. Néztem meg az időt. Atyaég! Átaludtam az egész napot. Feloldottam a képernyőzárat és megjelent April-ről egy fotó, ami a háttérképem. Ezen a képen olyan szép mosolya van. Álmodoztam róla. Apropó April! Hol lehet? Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és a nappaliba vettem az irányt.

- April!

Sehol senki. Talán majd a konyhában megtalálom.

April?! – mentem be a helyiségbe.

- Hm. – hát itt sincs.

Visszamentem a hálóba a telefonomért és máris hívtam April-t. Kétszer hívtam, de még mindig nem vette fel. Harmadszor már csak-csak felvette.

- Mit akarsz? – szólt bele kissé ingerülten.

- Neked is szia. Még is merre vagy?

- Közöd? – mi ez a flegmázás?

- Na jó! Lassítsunk egy kicsit! Mi történt? – kezdtem aggódni. Én csinálhattam valamit? Nem tudom. Nem emlékszem semmire a tegnap estéből.

- Még te kérdezed, hogy mi történt?

- Figyelj, sajnálom, ha bármit is tettem vagy mondtam. Részeg voltam, most pedig küszködök a másnapossággal.

- Ez nem kifogás Nathan! – atyám! Mégis miért van így kibukva? – Reggel, mikor haza értél semmi bajod sem volt. Ahhoz se kellett nagy erőt venned, hogy kiabálj velem és felpofozzál… - kiabálta a telefonba, majd kinyomta.

Kiabáltam vele és felpofoztam? Nagyon részeg lehettem, ha ilyenekre nem emlékszem… Hihetetlen… Mégis miért? Miért ismétli meg magát a történelem? Most is, meg régebben, amikor felhőtlenül boldogok voltunk April-lel, csináltam egy nagy butaságot és elveszítettem. Ha tényleg igaz az, hogy felpofoztam, akkor soha többé nem áll velem szóba. Idegességemben a kezemben tartott telefont a felhoz vágtam teljes erőmből. Az érintőképernyője betörött, vége volt a telefonomnak, ahogy a kapcsolatomnak is.

Írói szemszög:

April ott maradt estére is Niall-nél. Együtt megcsinálták a vacsorát, ami pizza volt. Niall próbálta elterelni a lány gondolatait, de ez nem mindig sikerült. Mikor nem volt közös témájuk, mindketten hallgattak, akkor April felidézte az elmúlt nap eseményeit és olykor-olykor megcsillantak a szemébe a könnyek. Mikor Niall meglátta, hogy a lány majdnem elsírja magát, odalépett hozzá és jó szorosan magához ölelte, hogy éreztesse vele a törődést és a szeretet.

- Shh! – simította végig a lány hátát. – Beszélj róla, hátha könnyebb lesz.

- Nem is az fáj a legjobban, hogy veszekedtünk és megütött, hanem az, hogy ezt már egyszer átéltem. – szipogott. – Régebben is nagyon szerettük egymást, aztán elment koncertezni és csak egy cetlire írt üzenetet hagyott, most lerészegedett, veszekedtünk és… és… és… - kezdett el újra sírni, mire Niall magához vonta és megölelte.

-Nyugalom! Idővel könnyebb lesz.

- Úgy gondolod?

- Tudom. – biztatóan mosolygott a lányra.

Időközben jó étvággyal elfogyasztották a vacsorát, majd Niall felajánlotta a szobáját, hogy ott April nyugodtan aludhasson. A lány elfoglalta a helyét az ágyon, nyakig betakarózott és próbált elaludni. Több mint egy órán keresztül forgolódott az ágyban, de nem bírt elaludni. Mindenhol Niall illatát érezte, ami Nathan-éhez hasonlított, vagy csak azt gondolta, hogy hasonlít hozzá.

Eközben, Nathan szó szerint szétverte a lakását. Minden dolgot, legyen az váza, pohár, tányér vagy telefon, mindent a falnak vágott. Felborította az asztalokat és a székeket. Ideges volt és egyben fájdalmat is érzett, hogy ezt csinálta a szerelmével. A düh levezetése után összekuporogva leült a földre és zokogni kezdett. Vajon túl fogja élni a szakítást vagy térden állva fog könyörögni April-nek, hogy bocsásson meg neki?!