19. Mondd, hogy szeretsz

Sziasztok!:)

Az én szerény véleményem szerint ez lett az egyik legromantikusabb fejezet ebben a blogban.

Remélem ti is így gondoljátok és tetszeni fog ez a rész.

Bátran komizzatok!:)

Jó olvasást!:)

A hótenger ma a hegyeken áll, ugye vakít ez a fény?
A szíved is jégbe zárva itt a világ peremén.

Kedves Naplóm!

Végre beköszöntött az egyik kedvenc évszakom a tél. Még csak december eleje van, de már több centiméteres hótakaró borítja a tájat. Reggel jó melegen felöltöztem, nyakam köré kötött, meleg sálat tekertem és a fejembe húztam egy szintén kötött sapkát. Lábamra majdnem térdig érő csizmát húztam és egy sétára indultam a Hyde parkba. Egyszerűen imádom, mikor az érintetlen hó réteg ropog a talpam alatt. A délelőtt folyamán az egész parkot körbe sétáltam, majd beültem egy forró csokoládéra a StarBuck-ba. Most pedig itt ülök az ágyamban és azon agyalok, hogy milyen ruhát vegyek fel az estére, mert nem sokára Nathan jön értem és elvisz valahová... Ez az érzés nagyon hiányzott már… A randi előtti feszültség, hogy órákon keresztül vallogasam a ruhámat, gondolkodni azon, hogy hogyan csináljam meg a hajamat és, hogy milyen színű szemfestéket kenjek fel magamra.

A szívem hózáporként fúj majd mindent át,
A lelkem hadd vágtasson, hadd tomboljon, szóljon hát!
S ha végül minden perced jégkristállyá vált,
a holnap rám talál, és a múlt lehull majd rám.

Ugye jó, ugye jó? Ahogy elvisz a fénylő hó.
Ugye jó, ugye jó? Az erő bennem jár.
Nézz most rám minden más volt rég.
De ma új nap vár, s közben a szívemen ül a jég.

A megbeszélt időpont, azaz hét óra előtt pár perccel készültem el. Barnaszínű csőnadrágora és egy rózsaszín kabátra esett a választásom. A csizmám is barna színű, csak is azért, hogy passzoljon a nadrágomhoz. A hajamat kiengedve hagytam és GIVEASHIT fehér feliratú, fekete sapkát vettem fel.

A bejárati ajtó melletti tükörbe nézegettem magamat, mikor kopogtattak az ajtón. Egyből tudtam, hogy ez csak ő lehet. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam és kinyitottam az ajtót. Nathan állt előttem, éppen vizslatott valamit, mert felfele nézett. Keze a zsebeibe voltak elrejtve és csak állt előttem. Nem igazán vett észre, így egy picit köhögtem és egyből rám szegezte a tekintetét. Ártatlanul álltam ott előtte, szerény mosoly keretében, míg ő tágra nyílt szemekkel nézett.

- Őőő…izé… ühm… - vakarta meg a tarkóját. – Szóval… na… Szia! – olyan édesen dadogott, hogy még jobban elmosolyodtam.

- Szia. – köszöntem vissza, majd kiléptem az ajtón és bezártam magam mögött.

- Gyönyörű vagy! – mondta, miközben az autója felé sétáltunk.

- Köszööö. – ennyit bírtam mondani, mert a járdán volt egy jeges rész és én sikeresen elcsúsztam.

- Jól vagy? – Nathan azonnal felsegített.

- Igen, persze. – poroltam le magam. – Aki ügyetlen, ne menjen jégre. – próbáltam valami mosolyt csalni az arcomra.

- Hm! – vonta fel a szemöldökét.

- Valami rosszat mondtam, vagy mi a baj? – néztem rá aggódó tekintettel.

- Nem… nincs semmi baj… - rázta meg a fejét. – Gyere.

Kinyitotta a kocsija ajtaját, besegített majd óvatosan visszacsukta azt. Előröl megkerülte autóját és beült mellém a kormány elé. Elindultunk… Már egy ideje kínos csönd honolt a kocsiban, ami nagyon megrémített. Csak Nathan újdobolását hallottam, amit a kormánykeréken hajtott végre.

- Igen szótlan vagy! – szinte már suttogtam, olyan halkan szólítottam meg. – Baj van?

- Nincs semmi baj… Csak kicsit megrémisztett, amit az elcsúszásod után mondtál… - nézett még mindig előre.

- Hogy aki ügyetlen, ne menjen jégre?

- Igen…

- Mert? – fogalmam sincsen mért rémisztettem meg ezzel a kijelentésemmel.

- Mert úgy terveztem, hogy elmegyünk korcsolyázni… ahol jég van… és… hát… - magyarázta.

- Na várj, jól értem-e. Korizni akarsz vinni és egy komolytalan elszólásom miatt vagy úgy beijedve? – vontam össze a szemöldökömet, mire egyet bólintott. – Nyugi. – túrtam hátulról a hajába. – A korcsolyapályán nem vagyok ilyen ügyetlen. – mosolyogtam rá.

Beérve az épületbe béreltünk jégkorcsolyákat, majd miután felvettük őket kimentünk a jégpályára. Először a falnál csúszkáltunk, de ezt meguntam, így Nathan mellé mentem, megfogtam a kezét a bementünk a közepére és ott megálltunk.

- Kicsit messze vagyunk a szélétől. – tette a kezét a derekamra, miközben visszatekintett a falhoz.

- Nyugi. – simítottam végig arcélét. Valahogyan megmosolyogtatott bizonytalansága. – Gyere.

Indultam volna el korcsolyázni, de visszarántott, mire mindketten elvesztettük az egyensúlyunkat és elestünk. Puhára estem, mert Nathan-ön kötöttem ki, de őt nagyon sajnáltam, mert fájdalmas a jégen elcsúszni.

- Jól vagy? – fogtam közre az arcát, majd felálltunk.

- Huh. – fújta ki jól hallhatóan a levegőt. – Egy puszitól jobban leszek. – vigyorodott el.

Kijelentésére én is elmosolyodtam és közelítettem arcához, hogy puszit adhassak neki. Pár milliméter választott el az arcától, mire hirtelen elfordított a fejét, így a szájára adtam neki egy puszit, de ő nem elégedett meg ennyivel. Derekamnál fogva közelebb vont magához és percekig tartó csókcsata alakult ki köztünk. Levegőhiány miatt elváltunk egymástól, de közelségünk megmaradt, mert összedöntöttük a homlokunkat. Hideg arcomon éreztem meleg leheletét, mitől kirázott a hideg.

- Ideje… - nyeltem egy nagyot, mert férfias illata hirtelen az orromba kúszott. – Ideje lenne korcsolyáznunk, ha már ezért jöttünk.

Mi mindent csináltunk a pályán, csak éppen korcsolyázni nem korcsolyáztunk. Soha életemben nem estem ennyit seggre, mint ebben a fél órában. Ezt leszámítva nagyon élveztem az estét. Bekapcsolták a lámpákat is, melyek különböző színnel árasztották el a jégfelszínt. A villódzó fényekhez hangulatos zene is kapcsolódott, ami még csodálatosabbá tette az estét. Korcsolyázás után beültünk a pályához kapcsolódó büfébe, ahol meleg italokkal kényeztettük magunkat. Én forró csokit ittam, míg Nathan citromos teát. Közben egy bokszban ülve beszélgettünk.

- Még most is ugyan úgy szereted a teát, mint régen. – mosolyodtam el, mert visszagondoltam a múltra, ahol Nathan mindig teát ivott.

- Hát emlékszel. – mosolygott ő is.

- Szinte már mindenre emlékszem, néhány dolog kivételével. – kortyoltam bele az italomban. – Áh! – kiabáltam egy kicsit fel, és legyezni kezdtem a számat, mert elégette a forró csoki.

- Tudod a forró csokit, azért hívják forró csokinak, mert a nevéből ítélve forró. – gúnyolódott rajtam.

- Ha-ha-ha… Nem vicces… - nyúltam a számhoz.

Az italok elfogyasztása után úgy döntöttünk, hogy hazafelé vesszük az irányt. Szerencsére a kocsiban nem volt kínos hallgatás, mint idejövet. Nagyon sokat beszélgettünk, nevetgéltünk és persze új élményekkel gazdagodtunk. Pontosabban új élményeket és a seggemen néhány lila folttat tudhattam a birtokomban.

Haza menet közben belekeveredtünk egy kisebb fajta viharba, így alig 20 km/óra sebességgel tudtunk haladni. Pár méter után elakadtunk, mint az előttünk álló többi autó is. Hóakadályba ütköztünk.

- Remélem tudsz autóban aludni, mert ha így haladunk itt éjszakázunk. – kikapcsolta a biztonsági övét, hátrébb tolta az ülését és kényelmesen elhelyezkedett.

- Ugye ezt most nem mondod komolyan? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

- April! Nézz ki az ablakon! Hogy akarsz ilyen időben haza jutni? – mutatott az ablak fele.

- Gyalog. – vetettem fel az ötletet, majd nyitottam is ki a kocsi ajtaját, de a szél miatt hamar be is csapódott az. – Vagy inkább nem. – dőltem hátra az ülésben, majd elővettem a telefonomat. – Remek! Még térerő sincsen. – döntöttem a fejemet az ablaknak.

- Nézd a jobbik oldalát van rádiónk. – kapcsolta be a készüléket.

Pár dal után arra lettem figyelmes, hogy Nathan bandájának az egyik zenéje szól.

Tudhattad volna, hogy szeretlek

Bár nem fogom sokat mondogatni

Talán nem jött át neked

Talán sosem értem meg mit tettem

Most elvesztem a messziségben

Idegenként tekintesz rám

Mert nekem most úgy tűnik

Hogy félsz a veszélytől

Megmutathattam volna neked Amerikát

Az Univerzum minden fényét

Eljuthattunk volna a legmagasabb pontokig

Egy külön világba, külön életbe

Emlékszel az éjjelre a csillagok alatt

Egy percre azt hittem, hogy miénk a világ

Csupán annyit kellett volna tenned, hogy szeretet mutatsz

- Valahogyan ez a dal pont illik a mostani helyzetünkhöz. – szólalt meg a zene végén Nathan.

- Fogalmam sincs, de minden esetre szép dal. – mosolyogtam rá.

…

Két óra múlva…

- April… Ébresztő… April! – arra eszméltem fel, hogy valaki a nevemet mondogatja, és a vállamat rázogatja. Kinyitottam a szemeimet és Nathan-nel találtam magam szemben. – Mi történt? – nyújtóztam egyet még mindig a kocsiban ülve.

- Elaludtál, majd elállt a vihar, az utakat eltakarították és haza hoztalak. – magyarázta. – Aztán meg akartam keresni a kulcsaidat, hogy bevigyelek a házba és lefektesselek, de nem találtam és így felkeltettelek.

- Ühüm. – próbáltam felfogni a történt eseményeket és azt hiszem sikerült is. – Amúgy itt vannak a kulcsaim. – nyúltam be a kabátzsebembe és elővettem.

- Ohh. – vakargatta meg a tarkóját. – Hát… Pont ott nem néztem meg.

Nevetgéltünk ezen a helyzeten egy kicsit, majd kiszálltunk az autóból és a lakás ajtaja felé vettük az irányt.

- Gondolom most jön az a rész, hogy elmondjuk, milyen jól éreztük magunkat, majd nevetgélünk egy picit a történéseken és utána búcsúzóul megcsókoljuk egymást, de mi lenne ha kihagynánk pár lépést és a csókra ugranánk? – vetette fel az ötletét, amin jót kuncogtam.

- Jó éjszakát Nathan. – oda hajoltam hozzá és adtam egy puszit az arcára.

- Nem erre gondoltam, de jó éjszakát. – Húzta végig kezét a karomon, majd lesétált az ajtó előtti lépcsőn és elment, miközben én bementem a házba.