22. A bosszú mestere

 Sziasztok!:)

Már csak 3 rész van hátra a blogból és az epilógus.

Rövid lett ez a rész, de eseménnyel teli.

Remélem tetszett! :)

Írói szemszög:

Pár napi lapban és az interneten különböző oldalakon megjelent egy cikk, melyben olyan állítás született, hogy Niall Horan, a One Direction nevezetű banda egyik tagja homoszexuális. Ezt a tényt se megerősíteni nem erősítette még meg, de nem is tagadta. Az elmúlt időben úgy tűnt, hogy April Sandford-dal került valamilyen viszonyba, de a lány új kapcsolatot teremtett egy másik brit banda egy tagjával, azaz Nathan Sykes-szal, aminek a vége a szakítás lett.

- Niall, te vagy az? – szólt bele a telefonba Perrie.

- Igen, én vagyok az. Egy fontos dologról kell beszélnünk. – járkált fel-alá a szobában. – Biztos láttad a mai újságot, amiben melegnek nyilvánítanak. Arra gondoltam, hogy ha találkoztok April-lel, akkor szólhatnál neki pár szót az érdekemben.

- Na várj! – gondolkozott el a lány. – April most nem nálad van?

- De, csak ki van még bukva a Nathan-nel való szakításon, így nem ronthatok hozzá, hogy legyen a barátnőm, mert elindultak a pletykák. De azt az egyet biztoson tudom, hogy amit Nathan April-lel művelt, azért megfizet. – szorította ökölbe a kezét.

- Nyugodj le Niall! Majd akkor beszélek vele. De, ami a legfontosabb semmi butaságot ne csinálj! – pár mondatot még beszéltek, aztán elköszöntek egymástól.

April mobilja egy percre se csöndesült el. Nathan bombázta telefonhívásokkal és üzenetekkel. Mivel a lány nem vette fel, mikor hívták, így bekapcsolt az üzenetrögzítője:

,,Szia April! Már megint én vagyok az, Nathan. Bocsáss meg nekem, kérlek. Az is elég nagy fájdalom, hogy nem lehetünk együtt, de az még nagyobb, hogy haragban váltunk el. Kérlek, beszéljük! Még egyszer nagyon sajnálom és, hogy csak tudd, nagyon szeretlek! Nathan.”

,,Oké… Felfogtam… Nem akarsz velem beszélni, amit meg is értek. Csak egyet kérek tőled! Beszéljük meg a dolgot! Tudom, hogy nem fogsz megbocsájtani és újra a karjaimba ugorni, de akkor legalább maradjunk barátok! Nem akarlak ugyan úgy elveszíteni, mint pár évvel ezelőtt. Te vagy az igazi szerelemem. Kérlek! Csak adj egy esélyt!”

Annyira elegem van már Nathan-ből, gondolta magában Niall. April miután felébredt az édes álomból megreggelizett a fiúval és a már megszáradt előző napi ruháját felvette. Délelőtt, olyan tíz óra körül megkezdődött a telefonálgatás. Niall-nek már a feje bele sajdult a telefon nem nyugvó hangjától. A lány inkább levette a hangerőt a mobilkészülékéről és egy kártya partiba hívta a fiút. A játék közben a lánynak megakadt a szeme az aznapi újságon.

- Mi jót írnak benne? – kérdezte és már nyúlt is volna a papírért, hogy megnézze alaposabban a főoldalt.

- Áh, semmi különöst. – tagadta le Niall, hogy ő van a főoldalon. – Egy-két pletyka, időjárás… Tudod a szokásos. – füllentett.

- Oh! Hadd nézzem meg az időjárási híreket, mert már elegem van ebből a bezártságból. Remélem, lassan elmúlik a hóvihar és járható lesz az egész város. Na, meg persze az áram is visszajöhetne. – nyúlt újra az újság felé, de Niall megfogta azt és elhajította jó messzire.

A lány csak csodálkozni tudott a fiú bunkóságán. Miért nem hagyja, hogy megnézzem azt a fránya újságot? Gondolta magában April. Pár perc múlva túl lépett a dolgon és folytatták a kártyázást…

Teltek-múltak a napok… Nathan abbahagyta az állandó telefonálgatást és túltette magát a dolgokon, amennyire csak tudtam, de legbelül nagyon fájtak neki a történtek. Lassan közeledett a Karácsony, ezért ő is, mint mindenki más a szeretetteivel, a családjával képzelte el az ünnepet. A bőröndjébe összepakolta a dolgait és már ment is ki a repülőtérre. Az elmúlt időszakban nem tartózkodott Angliában, mert egy fontos koncert közbe jött neki. A Hong Kong-i repülőtéren zavartalanul sétálgatott, miközben pár egyenruhás rendőr oda ment hozzá és kérdőre fogták.

21. A lángok felemésztenek

Sziasztok!:)

Meghoztam az újabb részt péntek 13.-án. 

Nem csak a babonaságról szól ez a nap, hanem arról is, hogy kitört a vakáció! :)

A nyárra sok-sok pihenést kívánok mindenkinek és további jó olvasást a bloghoz!:)

- Felpofoztott. – mondtam alig érthetően a sírásnak köszönhetően.

Niall hirtelen felpattant a kanapéról és fel-alá kezdett sétálni a kandalló előtt. Egyszer a hajába túrt, másszor pedig ökölbe szorított kézzel mormogott valamit.

- Hogy mert kezet emelni rád? – kiabálni kezdett.

Erős, mély hangjától összerezzentem ijedtemben. Forró csokival teli bögrémet az ágy melletti kis asztalkára helyeztem és kibújtam a jó meleg takaró alól, majd Niall elé álltam. Végig simítottam két karján, hogy egy kicsit ellazuljon. Kisebb–nagyobb sikerekkel próbáltam lenyugtatni, ami egy idő után szemmel láthatólag bevált.

- Ne haragudj! – döntötte homlokát az enyémnek. Gesztusára meglepődtem, de szükségem volt egy kis szeretetre, törődésre, így nem húzódtam el tőle. – Sajnálom. Nem akartam kiabálni, csak ideges vagyok. – két tenyere közé vette az arcomat, majd tovább folytatta. – Nagyon fáj? – kezdte el simogatni a melegtől pirosló arcomat.

- Már nem… - simogattam meg a védelmező kezét. – Köszönök mindent, de most már mennem kell. – tettem egy lépést hátra.

- Te is tudod jól, hogy nem tudsz haza menni. – zsebébe dugta a kezét és elvigyorodott. – A ruháid vizesek, ami rajtad van az még férfiruha.

                - Nem akarok visszaélni a vendégszereteteddel. – néztem rá.

              - Nyugi, gondoskodom róla, hogy ne élj vissza vele, csak azt mondd meg, hogy mit szeretnél enni vacsorára.

Nathan szemszöge:

A fájdalom egyre jobban hasított bele a fejembe. Szörnyű érzés a másnaposság. Az ágyamban a hátamra feküdtem, majd kinyújtottam a karomat, hogy elérjem a telefonomat, ami az éjjeli szekrényemen volt. Este hat óra. Néztem meg az időt. Atyaég! Átaludtam az egész napot. Feloldottam a képernyőzárat és megjelent April-ről egy fotó, ami a háttérképem. Ezen a képen olyan szép mosolya van. Álmodoztam róla. Apropó April! Hol lehet? Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és a nappaliba vettem az irányt.

- April!

Sehol senki. Talán majd a konyhában megtalálom.

April?! – mentem be a helyiségbe.

- Hm. – hát itt sincs.

Visszamentem a hálóba a telefonomért és máris hívtam April-t. Kétszer hívtam, de még mindig nem vette fel. Harmadszor már csak-csak felvette.

- Mit akarsz? – szólt bele kissé ingerülten.

- Neked is szia. Még is merre vagy?

- Közöd? – mi ez a flegmázás?

- Na jó! Lassítsunk egy kicsit! Mi történt? – kezdtem aggódni. Én csinálhattam valamit? Nem tudom. Nem emlékszem semmire a tegnap estéből.

- Még te kérdezed, hogy mi történt?

- Figyelj, sajnálom, ha bármit is tettem vagy mondtam. Részeg voltam, most pedig küszködök a másnapossággal.

- Ez nem kifogás Nathan! – atyám! Mégis miért van így kibukva? – Reggel, mikor haza értél semmi bajod sem volt. Ahhoz se kellett nagy erőt venned, hogy kiabálj velem és felpofozzál… - kiabálta a telefonba, majd kinyomta.

Kiabáltam vele és felpofoztam? Nagyon részeg lehettem, ha ilyenekre nem emlékszem… Hihetetlen… Mégis miért? Miért ismétli meg magát a történelem? Most is, meg régebben, amikor felhőtlenül boldogok voltunk April-lel, csináltam egy nagy butaságot és elveszítettem. Ha tényleg igaz az, hogy felpofoztam, akkor soha többé nem áll velem szóba. Idegességemben a kezemben tartott telefont a felhoz vágtam teljes erőmből. Az érintőképernyője betörött, vége volt a telefonomnak, ahogy a kapcsolatomnak is.

Írói szemszög:

April ott maradt estére is Niall-nél. Együtt megcsinálták a vacsorát, ami pizza volt. Niall próbálta elterelni a lány gondolatait, de ez nem mindig sikerült. Mikor nem volt közös témájuk, mindketten hallgattak, akkor April felidézte az elmúlt nap eseményeit és olykor-olykor megcsillantak a szemébe a könnyek. Mikor Niall meglátta, hogy a lány majdnem elsírja magát, odalépett hozzá és jó szorosan magához ölelte, hogy éreztesse vele a törődést és a szeretet.

- Shh! – simította végig a lány hátát. – Beszélj róla, hátha könnyebb lesz.

- Nem is az fáj a legjobban, hogy veszekedtünk és megütött, hanem az, hogy ezt már egyszer átéltem. – szipogott. – Régebben is nagyon szerettük egymást, aztán elment koncertezni és csak egy cetlire írt üzenetet hagyott, most lerészegedett, veszekedtünk és… és… és… - kezdett el újra sírni, mire Niall magához vonta és megölelte.

-Nyugalom! Idővel könnyebb lesz.

- Úgy gondolod?

- Tudom. – biztatóan mosolygott a lányra.

Időközben jó étvággyal elfogyasztották a vacsorát, majd Niall felajánlotta a szobáját, hogy ott April nyugodtan aludhasson. A lány elfoglalta a helyét az ágyon, nyakig betakarózott és próbált elaludni. Több mint egy órán keresztül forgolódott az ágyban, de nem bírt elaludni. Mindenhol Niall illatát érezte, ami Nathan-éhez hasonlított, vagy csak azt gondolta, hogy hasonlít hozzá.

Eközben, Nathan szó szerint szétverte a lakását. Minden dolgot, legyen az váza, pohár, tányér vagy telefon, mindent a falnak vágott. Felborította az asztalokat és a székeket. Ideges volt és egyben fájdalmat is érzett, hogy ezt csinálta a szerelmével. A düh levezetése után összekuporogva leült a földre és zokogni kezdett. Vajon túl fogja élni a szakítást vagy térden állva fog könyörögni April-nek, hogy bocsásson meg neki?!

Oklevél #3

20. A szerelem útvesztői

- Te beszélsz nekem erkölcsökről, Nathan? – kiabáltam már én is.

- Igen, képzeld el April, én beszélek neked erkölcsökről, mert egyszer nem vagyok ott melletted és máris egy másik sráccal flörtölgetsz a pultnál. – járkált fel – alá.

- Hé, hé, hé! Na, álljunk meg egy szóra! Nem beszélgettem volna azzal a sráccal, ha te nem egy másik csaj fenekét simogatod táncolás közben és ezt nem foghatod arra, hogy részeg voltál!

- Ki vagy te, hogy így mersz beszélni velem? Hm? – állt meg előttem és farkasszemet néztünk egymással.

- Úgy beszélek veled, ahogy csak akarok! – chö… Mit képzeld magáról?

- Olcsó kis ribanc vagy April. – csattant el egy pofon, de sajnos nem én voltam az, aki ütött, hanem Nathan.

Hogy merészel kezet emelni egy lányra? A fájó ponthoz kaptam a kezemet, ami viszonylag egy jó ideig piros lesz, mert nagyot ütött és Nathan-re néztem, miközben már könnyektől égtek a szemeim. Erősnek kellett mutatkoznom, hogy ne engedjem szabadjára a könnyeimet, akármilyen nehezen is ment. Még mindig csak Nathan-t bámultam. Látszott rajta, hogy gondolkozik a történteken, mert megenyhült az arca és közeledett felém, hogy megvigasztaljon.

- Menj a francba! – löktem el magamtól. – Soha többé nem akarlak látni! – futottam ki a ház ajtaján.

Kiérve az ajtón megnyílt az égbolt és elkezdett szakadni a jól meg szokott téli csapadék, a havas eső. Elkezdtem futni az egyik irányba, ahogy csak a lábam bírta. Könnyeimet szabadjára engedtem, melyek az egész arcomon végig folytak. Fogalmam sem volt, hogy merre tartok, csak futottam és futottam. A hajam, a ruhám és még a csizmám belseje is csurom víz volt. Vizes haja, az arcomra tapadt, így nem láttam semmit sem. Megálltam, hogy kontyba fonjam, de rájöttem, hogy ismerős környékre keveredtem.  Elindultam az egyik ház felé, minek az ajtaján bekopogtattam.

- April?! – nyitott ajtót a ház tulajdonosa. – Gyere be gyorsan! Csurom víz vagy. – tessékelt be.

Megfogta a kezemet és az egyik szoba felé kezdett húzni.

- Vetkőzz le és törölközz meg! Hozok száraz ruhát!

Bugyira és melltartóra levetkőztem és megtöröltem a vizes testemet. Eléggé fáztam, így magam köré csavartam a törölközőt és kimentem a fürdőből és utamat a nyitott ajtajú hálószobába vettem.

- Oh, hát itt vagy? Női ruhával nem tudok szolgálni, de remélem ez is megfelel. – nyújtotta át a melegítő gatyát, a pólót és a pulcsit, amit elvettem tőle.

- Mért vagy velem ilyen kedves, azok után, amiket műveltem veled? – néztem rá feldagadt, piros szemekkel.

- Mert emberből vagyok és van szívem. – simított végig a karomon.

- Jéghideg vagy. Öltözz fel gyorsan, én addig csinálok forró csokit. – indult kifele a szobából.

- Niall! Várj! – szóltam utána.

- Hm? – nézett vissza.

- Köszönöm. – elmosolyodott és tovább ment.

…

- Épp jókor! – mentem be a nappaliba, ahol már Niall várt rám.

Leültünk a kanapéra és jól betakaróztunk, miközben a forró csokit ízlelgettük.

- Szóval… Nem akarom elrontani ezt a nyugis pillanatot, de mi történt? – törte meg a csendet.

- Nathan. – motyogtam.

- Ohh… Hát öhm.. – húzta fel lenézően a szemöldökét. – Elmeséled?

- Úgy se érdekel. – megvontam a vállamat és néztem, ahogy a kandallóban porrá égnek a fadarabok.

- Igaz, de valami oka van annak, hogy sírva jöttél ide. – vettem egy mély levegőt és mesélni kezdtem:

- Tegnap elmentünk Nathan-nel egy szórakozóhelyre, hogy elüssük valamivel az estét. A buli elején iszogattunk, majd elmentünk táncolni. Magas sarkúban voltam és egy idő után megfájdult a lábam és a pulthoz mentem inni. Nathan mögöttem jött, de egy lány oda ment hozzá és elkezdtek táncolni. Először még távolságtartók voltak, majd a lány dörgölőzni kezdett, mire Nathan megfogta keze a testén vándorolt fel-le. Kiakadtam, mire iszogatásba kezdtem. Ült mellettem egy srác, aki meghívott egy italra és beszélgetni kezdtünk… Éjfél után leléptem, de Nathan csak reggelre ért haza. Kint volt egész éjszaka. Azért mentem a lakására, hogy ha haza ér, egyből meg tudjuk beszélni a dolgokat. Reggel hazajött , elmondtam neki, hogy ez az egész táncos dolog nagyon rosszul esett, mire ő kiakadt és azzal érvelt, hogy én meg azzal a fiúval beszélgettem. – küszködtem a könnyeimmel. – Azt mondta rám, hogy egy olcsó lotyó vagyok, és…és… és… - nem tudtam tovább visszafogni a könnyimet. Sírni kezdtem.

- Mit csinált? – kérdezte, de én csak hallgattam. – April!!! Mit csinált? – kérdezte nyomatékosabban.

- Felpofozott.

19. Mondd, hogy szeretsz

Sziasztok!:)

Az én szerény véleményem szerint ez lett az egyik legromantikusabb fejezet ebben a blogban.

Remélem ti is így gondoljátok és tetszeni fog ez a rész.

Bátran komizzatok!:)

Jó olvasást!:)

A hótenger ma a hegyeken áll, ugye vakít ez a fény?
A szíved is jégbe zárva itt a világ peremén.

Kedves Naplóm!

Végre beköszöntött az egyik kedvenc évszakom a tél. Még csak december eleje van, de már több centiméteres hótakaró borítja a tájat. Reggel jó melegen felöltöztem, nyakam köré kötött, meleg sálat tekertem és a fejembe húztam egy szintén kötött sapkát. Lábamra majdnem térdig érő csizmát húztam és egy sétára indultam a Hyde parkba. Egyszerűen imádom, mikor az érintetlen hó réteg ropog a talpam alatt. A délelőtt folyamán az egész parkot körbe sétáltam, majd beültem egy forró csokoládéra a StarBuck-ba. Most pedig itt ülök az ágyamban és azon agyalok, hogy milyen ruhát vegyek fel az estére, mert nem sokára Nathan jön értem és elvisz valahová... Ez az érzés nagyon hiányzott már… A randi előtti feszültség, hogy órákon keresztül vallogasam a ruhámat, gondolkodni azon, hogy hogyan csináljam meg a hajamat és, hogy milyen színű szemfestéket kenjek fel magamra.

A szívem hózáporként fúj majd mindent át,
A lelkem hadd vágtasson, hadd tomboljon, szóljon hát!
S ha végül minden perced jégkristállyá vált,
a holnap rám talál, és a múlt lehull majd rám.

Ugye jó, ugye jó? Ahogy elvisz a fénylő hó.
Ugye jó, ugye jó? Az erő bennem jár.
Nézz most rám minden más volt rég.
De ma új nap vár, s közben a szívemen ül a jég.

A megbeszélt időpont, azaz hét óra előtt pár perccel készültem el. Barnaszínű csőnadrágora és egy rózsaszín kabátra esett a választásom. A csizmám is barna színű, csak is azért, hogy passzoljon a nadrágomhoz. A hajamat kiengedve hagytam és GIVEASHIT fehér feliratú, fekete sapkát vettem fel.

A bejárati ajtó melletti tükörbe nézegettem magamat, mikor kopogtattak az ajtón. Egyből tudtam, hogy ez csak ő lehet. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam és kinyitottam az ajtót. Nathan állt előttem, éppen vizslatott valamit, mert felfele nézett. Keze a zsebeibe voltak elrejtve és csak állt előttem. Nem igazán vett észre, így egy picit köhögtem és egyből rám szegezte a tekintetét. Ártatlanul álltam ott előtte, szerény mosoly keretében, míg ő tágra nyílt szemekkel nézett.

- Őőő…izé… ühm… - vakarta meg a tarkóját. – Szóval… na… Szia! – olyan édesen dadogott, hogy még jobban elmosolyodtam.

- Szia. – köszöntem vissza, majd kiléptem az ajtón és bezártam magam mögött.

- Gyönyörű vagy! – mondta, miközben az autója felé sétáltunk.

- Köszööö. – ennyit bírtam mondani, mert a járdán volt egy jeges rész és én sikeresen elcsúsztam.

- Jól vagy? – Nathan azonnal felsegített.

- Igen, persze. – poroltam le magam. – Aki ügyetlen, ne menjen jégre. – próbáltam valami mosolyt csalni az arcomra.

- Hm! – vonta fel a szemöldökét.

- Valami rosszat mondtam, vagy mi a baj? – néztem rá aggódó tekintettel.

- Nem… nincs semmi baj… - rázta meg a fejét. – Gyere.

Kinyitotta a kocsija ajtaját, besegített majd óvatosan visszacsukta azt. Előröl megkerülte autóját és beült mellém a kormány elé. Elindultunk… Már egy ideje kínos csönd honolt a kocsiban, ami nagyon megrémített. Csak Nathan újdobolását hallottam, amit a kormánykeréken hajtott végre.

- Igen szótlan vagy! – szinte már suttogtam, olyan halkan szólítottam meg. – Baj van?

- Nincs semmi baj… Csak kicsit megrémisztett, amit az elcsúszásod után mondtál… - nézett még mindig előre.

- Hogy aki ügyetlen, ne menjen jégre?

- Igen…

- Mert? – fogalmam sincsen mért rémisztettem meg ezzel a kijelentésemmel.

- Mert úgy terveztem, hogy elmegyünk korcsolyázni… ahol jég van… és… hát… - magyarázta.

- Na várj, jól értem-e. Korizni akarsz vinni és egy komolytalan elszólásom miatt vagy úgy beijedve? – vontam össze a szemöldökömet, mire egyet bólintott. – Nyugi. – túrtam hátulról a hajába. – A korcsolyapályán nem vagyok ilyen ügyetlen. – mosolyogtam rá.

Beérve az épületbe béreltünk jégkorcsolyákat, majd miután felvettük őket kimentünk a jégpályára. Először a falnál csúszkáltunk, de ezt meguntam, így Nathan mellé mentem, megfogtam a kezét a bementünk a közepére és ott megálltunk.

- Kicsit messze vagyunk a szélétől. – tette a kezét a derekamra, miközben visszatekintett a falhoz.

- Nyugi. – simítottam végig arcélét. Valahogyan megmosolyogtatott bizonytalansága. – Gyere.

Indultam volna el korcsolyázni, de visszarántott, mire mindketten elvesztettük az egyensúlyunkat és elestünk. Puhára estem, mert Nathan-ön kötöttem ki, de őt nagyon sajnáltam, mert fájdalmas a jégen elcsúszni.

- Jól vagy? – fogtam közre az arcát, majd felálltunk.

- Huh. – fújta ki jól hallhatóan a levegőt. – Egy puszitól jobban leszek. – vigyorodott el.

Kijelentésére én is elmosolyodtam és közelítettem arcához, hogy puszit adhassak neki. Pár milliméter választott el az arcától, mire hirtelen elfordított a fejét, így a szájára adtam neki egy puszit, de ő nem elégedett meg ennyivel. Derekamnál fogva közelebb vont magához és percekig tartó csókcsata alakult ki köztünk. Levegőhiány miatt elváltunk egymástól, de közelségünk megmaradt, mert összedöntöttük a homlokunkat. Hideg arcomon éreztem meleg leheletét, mitől kirázott a hideg.

- Ideje… - nyeltem egy nagyot, mert férfias illata hirtelen az orromba kúszott. – Ideje lenne korcsolyáznunk, ha már ezért jöttünk.

Mi mindent csináltunk a pályán, csak éppen korcsolyázni nem korcsolyáztunk. Soha életemben nem estem ennyit seggre, mint ebben a fél órában. Ezt leszámítva nagyon élveztem az estét. Bekapcsolták a lámpákat is, melyek különböző színnel árasztották el a jégfelszínt. A villódzó fényekhez hangulatos zene is kapcsolódott, ami még csodálatosabbá tette az estét. Korcsolyázás után beültünk a pályához kapcsolódó büfébe, ahol meleg italokkal kényeztettük magunkat. Én forró csokit ittam, míg Nathan citromos teát. Közben egy bokszban ülve beszélgettünk.

- Még most is ugyan úgy szereted a teát, mint régen. – mosolyodtam el, mert visszagondoltam a múltra, ahol Nathan mindig teát ivott.

- Hát emlékszel. – mosolygott ő is.

- Szinte már mindenre emlékszem, néhány dolog kivételével. – kortyoltam bele az italomban. – Áh! – kiabáltam egy kicsit fel, és legyezni kezdtem a számat, mert elégette a forró csoki.

- Tudod a forró csokit, azért hívják forró csokinak, mert a nevéből ítélve forró. – gúnyolódott rajtam.

- Ha-ha-ha… Nem vicces… - nyúltam a számhoz.

Az italok elfogyasztása után úgy döntöttünk, hogy hazafelé vesszük az irányt. Szerencsére a kocsiban nem volt kínos hallgatás, mint idejövet. Nagyon sokat beszélgettünk, nevetgéltünk és persze új élményekkel gazdagodtunk. Pontosabban új élményeket és a seggemen néhány lila folttat tudhattam a birtokomban.

Haza menet közben belekeveredtünk egy kisebb fajta viharba, így alig 20 km/óra sebességgel tudtunk haladni. Pár méter után elakadtunk, mint az előttünk álló többi autó is. Hóakadályba ütköztünk.

- Remélem tudsz autóban aludni, mert ha így haladunk itt éjszakázunk. – kikapcsolta a biztonsági övét, hátrébb tolta az ülését és kényelmesen elhelyezkedett.

- Ugye ezt most nem mondod komolyan? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

- April! Nézz ki az ablakon! Hogy akarsz ilyen időben haza jutni? – mutatott az ablak fele.

- Gyalog. – vetettem fel az ötletet, majd nyitottam is ki a kocsi ajtaját, de a szél miatt hamar be is csapódott az. – Vagy inkább nem. – dőltem hátra az ülésben, majd elővettem a telefonomat. – Remek! Még térerő sincsen. – döntöttem a fejemet az ablaknak.

- Nézd a jobbik oldalát van rádiónk. – kapcsolta be a készüléket.

Pár dal után arra lettem figyelmes, hogy Nathan bandájának az egyik zenéje szól.

Tudhattad volna, hogy szeretlek

Bár nem fogom sokat mondogatni

Talán nem jött át neked

Talán sosem értem meg mit tettem

Most elvesztem a messziségben

Idegenként tekintesz rám

Mert nekem most úgy tűnik

Hogy félsz a veszélytől

Megmutathattam volna neked Amerikát

Az Univerzum minden fényét

Eljuthattunk volna a legmagasabb pontokig

Egy külön világba, külön életbe

Emlékszel az éjjelre a csillagok alatt

Egy percre azt hittem, hogy miénk a világ

Csupán annyit kellett volna tenned, hogy szeretet mutatsz

- Valahogyan ez a dal pont illik a mostani helyzetünkhöz. – szólalt meg a zene végén Nathan.

- Fogalmam sincs, de minden esetre szép dal. – mosolyogtam rá.

…

Két óra múlva…

- April… Ébresztő… April! – arra eszméltem fel, hogy valaki a nevemet mondogatja, és a vállamat rázogatja. Kinyitottam a szemeimet és Nathan-nel találtam magam szemben. – Mi történt? – nyújtóztam egyet még mindig a kocsiban ülve.

- Elaludtál, majd elállt a vihar, az utakat eltakarították és haza hoztalak. – magyarázta. – Aztán meg akartam keresni a kulcsaidat, hogy bevigyelek a házba és lefektesselek, de nem találtam és így felkeltettelek.

- Ühüm. – próbáltam felfogni a történt eseményeket és azt hiszem sikerült is. – Amúgy itt vannak a kulcsaim. – nyúltam be a kabátzsebembe és elővettem.

- Ohh. – vakargatta meg a tarkóját. – Hát… Pont ott nem néztem meg.

Nevetgéltünk ezen a helyzeten egy kicsit, majd kiszálltunk az autóból és a lakás ajtaja felé vettük az irányt.

- Gondolom most jön az a rész, hogy elmondjuk, milyen jól éreztük magunkat, majd nevetgélünk egy picit a történéseken és utána búcsúzóul megcsókoljuk egymást, de mi lenne ha kihagynánk pár lépést és a csókra ugranánk? – vetette fel az ötletét, amin jót kuncogtam.

- Jó éjszakát Nathan. – oda hajoltam hozzá és adtam egy puszit az arcára.

- Nem erre gondoltam, de jó éjszakát. – Húzta végig kezét a karomon, majd lesétált az ajtó előtti lépcsőn és elment, miközben én bementem a házba.