09. Szemtelen szívtipró

Sziasztok! 

Meghoztam már a kilencedik részt is! 

A héten megkaptam a blog negyedik díját, aminek nagyon nagyon örültem.

Kommentek nem igazán jöttek a részekhez, ezért szeretnék kérni legalább két hozzászólást és úgy hozom a következő részt!

Jó olvasást!

Puszi! :*

[zene]

,,Egy rossz nap után jön egy jó nap!” – szokták mondogatni. Körülbelül egy hétbe tellett, hogy újra minden visszaálljon a kerékforgásba. A főnököm szinte minden nap elmondja, hogy mennyire meg van elégedve a munkámmal, ami nagyon jó érzéssel tölt el.  

Az egyik napom ugyan úgy kezdődött, mint a többi. Reggel hétkor keltem ki a puha, meleg takaróm alól és az utam a fürdőszobába vezetett. Lezuhanyoztam, megcsináltam a hajamat, a sminkemet és felöltöztem. A kedvenc kis fekete, szegecsekkel teli táskámba belepakoltam a legfontosabb dolgaimat: telefon, pénz, igazolványok, laptop és már útra kész voltam… Munka előtt beugrottam egy kávézóba, ahol megrendeltem a szokásos reggeli tejeskávémat egy szelet süti keretében. Nem szokásom, de most elővettem a bokszban ülve a laptopomat, hogy megnézzem a napi híreket. Egy érdekes cikk közepén tartottam, aminek a címe: A kapcsolat szabályai. Pont nekem való téma – gondoltam magamban. Éppen azt a részt olvastam, hogy mit csináljon, vagy mit ne csináljon egy lány a kapcsolat során, amikor éppen egy mély férfihang szólongatott egy kicsi akcentussal megfűszerezve. Felnéztem a laptopomból és egy férfi testet láttam magam előtt. Feljebb kellett vezetnem a tekintetemet, hogy szembe tudja nézni az illetővel. És ott állt előttem ő. Fehér pólóban volt és feketével volt az ráírva, hogy Crazy Mofos. Felette egy fekete bőrdzsekit viselt, ami pont összhangban volt, a sötétkék, majdnem fekete csőgatyájával és fekete-fehér hosszú szárú supra márkájú cipőjével. Kék szemei fiatalságot és ártatlanságot mutattak. A haján lehetett látni, hogy a szőke festék már lenövőben van és elővillantak az eredeti barna hajtincsek. Ő Niall, aki nem hívott, nem írt és már vagy másfele, hogy nem láttam és nem is hallottam felőle semmit se.

- Szia! – köszöntött, mire visszatértem a levegőből a földre.

- Szia! – felálltam, mert nem akartam bunkó lenni, miután gyengéden magához vont és megölelt.

Udvariasságból mondtam neki, hogy üljön le, mert amúgy is beszélgetni akart velem. Vajon miről?

- Szóval… Csak azt akartam mondani, hogy tudd nem azért nem írtam, se hívtalak, mert valami problémám van veled, csak a napokban túlságosan is elfoglalt voltam… Ne haragudj! - mondta végig a szemembe, majd lenézett a poharára.

Nem tudtam abban a pillanatban, hogy mit mondjak, vagy éppen mit csináljak. Nem haragudtam rá, csak kicsit fura volt, hogy megcsókol, utána meg mintha nem is ismernénk egymást… Na álljunk csak meg! Ezek szerint nem is Nathan miatt volt ez az egész?! Akkor Niall nem is tud a kiruccanásunkról! Hál’ istennek!

- Niall én nem haragszok rád, és nem is… - hirtelen az órámra pillantottam, ami hét óra ötvenöt percet mutatott. – Atyaég! – szólalt meg. – Bocs, de most mennem kell, elkések! – összekapkodtam a cuccaimat és futva hagytam a helyiséget.

Nem akartam úgy ott hagyni pont egy téma kellős közepén, de a munka most fontosabb, mint bármelyik pasi is.

A munkahelyre beérve majdnem kiköptem a tüdőmet, olyan gyorsan futottam, hogy el ne késsek. Mély lélegzetek vettem, miközben az információs pulthoz sétáltam lejelentkezni, hogy megjöttem. Aláírtam egy szokványos papírt, mire a nevemet és az adott idő kellett beírni, hogy mikor értem be. Visszaadtam a kikapott lapot az idős recepciós hölgynek és menni is akartam az irodámba, hogy munkába kezdhessek, de megállított.

- Várjon kisasszony! – hívott oda magához. – Ezt csak is azért mondom el, hogy ne érje nagy meglepetés. – kezdett el suttogni, mire közelebb kellett hajolnom. – A postás nem régiben hagyott itt magának egy névtelen csomagot, amit az irodájába tettem. - Csomag? Ráadásul névtelenül? – Biztos egy titkos hódoló. – kacsintott, miután befejezte mondanivalóját. Megköszöntem az információt és siettem a lifthez, hogy minél előbb megtudjam, miféle ajándék vár rám.

Kilépve a liftből gyorsan szedtem a lábaimat az irodámig. Rányúltam a kilincsre, de előtte egy mély levegőt vettem, majd benyitottam. Kikerekedett szemekkel néztem az ajándékra. Lehetett ott vagy száz vörös rózsa. Gyorsan becsuktam az ajtót, hogy senki se lássa meg, majd kicsit közelebb mentem az asztalomon tornyosuló virágcsokrokhoz. Ez hihetetlen – gondoltam magamban. Mélyeket szippantottam a csodálatos virágillatból. 

- Árulj el mindent! Kit csavartál ennyire az ujjad köré, hogy ennyi vörös rózsát kaptál? – fordult felém vigyorogva kolléganőm, akivel már jó ideje egy irodában dolgozunk. – Még üzenetet is kaptál. – nyújtott felém egy borítékot.

A borítékon a nevem állt egy szívecskével. Nem tudtam biztosan, hogy ki akarom e bontani és elolvasni a levelet. Csak bambultam.

- Nyisd már ki, ne szarj be! – mondta vigyorogva a munkatársnőm.

- Hát jó!

Szép komótosan kinyitottam a borítékot, majd kihúztam belőle egy halványpiros kis cetlit, min ez állt: ,, Kinézek az ablakon, s látom a Holdat ragyogni. Érzek egy könnycseppet arcomon lefolyni. Ha megkérdeznéd mi bajom, csak annyit mondanék: Hiányzol Nagyon!”

Kinek hiányozhatok ennyire, főleg, hogy névtelen küld ennyi virágot. Leültem a székembe és újra meg újra elolvastam a névtelen szerelmes üzenetet. Minden elolvasás után végig néztem a virágcsokrokon és gondolkoztam. Vajon kiküldhette? Kire tehettem ekkora benyomást, hogy virágokat küldözget nekem a munkahelyemre?