0.5 Cupido kelepcéje

Sziasztok!:)

Meghoztam egy újabb részt, ígéretemhez híve.

Még egy bejelentéssel készültem, ugyanis a Never Give Up társszerkesztője lettem, ahol szintén trailer-eket készítek a megrendelőknek. 

Jó olvasást!

Remélem tetszik! :)

Puszi :*

Egy csókodért lehozok egy csillagot. 

Kettőért az egész világegyetemet megszerzem neked.

- Hahó Hamupipőke! Hallasz? – egy legyező kezet láttam meg magam előtt, ami felébresztett a gondolkozásomból.

- Ne haragudj! – feleszméltem és Niall-re vezettem a figyelmemet. – Megint elbambultam…

- Semmi gond! – simogatta meg gyengéden az arcomat. – Nem szóltam volna, csak hát, megérkeztünk.

Kinéztem a kocsi ablakon és megpillantottam egy hatalmas épületet, melyen ez állt: SPORT ARÉNA.

Niall nagyon szereti a sportokat, ezért úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy kosárlabda mérkőzést. A pálya szélére, az első sorba kaptunk jegyeket, olyan közel, hogy a férfi kosarasok izzadtság szagát is érezni lehet. Nem vagyok nagy sportrajongó. Még nem találtam arra a kérdésemre értelmes magyarázatot, hogy mi értelme van körülbelül húsz játékosnak egy szerencsétlen kerek, sárga pattogós labda után futnia.

Nem akartam azzal megbántani Niall-t, hogy előveszem a telefonomat és játszok rajta, ezért figyelmesen néztem a játékot, miközben Niall-hez bújtam. Átölelt az egyik karjával még közelebb vonva magához.

Ölelését gyakran megszakította, mert felállt és úgy kiabált a játékosoknak, vagy éppen csak pár másodperc pillanatra csak is azért, hogy tapsoljon, mert a csapata bejutatta a labdát a gyűrűbe.

A játék vége fele én is kedvet kaptam hozzá, hogy felálljak és szavakkal vagy tapssal biztassam a játékosokat. A játék vége előtt 20 másodperccel a londoni csapat időt kért, hogy megbeszéljék a haditervet, mert csak 1 pont kellett a győzelmükhöz…

Ahogy a bíró belefújt a sípjába, az angol csapat tagjai előrehajoltak, hogy megérintsék a kabala zoknijukat, majd a pályán termettek, készen arra, hogy kijátsszák azt a csali futást, amit már annyiszor elpróbáltak az edzéseken. Ezt az infót Niall árulta el az idő kérés idején. A 15-ös mezben lévő játékos odadobta a labdát a 76-ös számban pompázó férfinak, aki azonnal visszadobta a 15-ösnek. A 20-as számú férfit hárman is körbevették a másik csapatból, mégis sikerült kitörnie közülök, így elkapta a gyors passzt. Neki készült a ziccernek. A teremben minden szem a kosárra szegeződött… kivéve a 20-as számúét. Ahelyett, hogy a kosárra dobott volna, inkább lézerpontosan jutatta a labdát az 5-ös mezben lévő félnek, akit a kutya nem őrzött az ellenfél játékosai közül. Az 5-ös a másodperc törtrészéig hezitált, majd dobott. A két pontot érő dobás épp akkor landolt a kosárban, amikor a bíró a sípjába fújt. A csel bejött! A londoniak győztek! Örömükben felugrottunk a helyünkről és összeölelkeztünk Niall-lel, hogy győzött a csapatunk.

Haza menet a kocsiban csak a játékról tudtunk beszélni. Boldogok voltunk, legalább is Niall –mert én még mindig nem értem mi az értelme enne a játéknak-, hogy győztek a londoniak.

Az autó lassan leparkolt a járdaszegély mellé a házam elé. Niall gyorsan leállította az autót, kikapta a kulcsot és kipattant a kocsiból. Egy szempillantás alatt a jármű másik oldalán termett és kinyitotta nekem az ajtót, majd kisegített az autóból. Összekulcsoltuk az ujjainkat és az ajtó felé vettük az irányt.

- Most már tudod, hogy mik a gyenge pontjaim. – szólaltam meg, mikor az ajtóba értünk.

- A többit még úgyis ki kell találnom. – Niall megfogta a kezemet. Az érintése nyomán bizsergés futott végig a karomon, vállamon és az oldalamon lefelé. -  Azért, hogy gátlástalanul kihasználjam őket.

- Már kihasználtad! Fánk és forró csoki. Maga a mennyország! – mondtam nevetve. A haza út fele beültünk egy kis cukrászdába, ahol mindenféle ízű fánkokat ettünk és hozzá forró csokit ittunk. A kedvenceim. Hmmm!

- Nem igazán. – mondta komolyan, miközben odahajolt hozzám és megcsókolt.

A pillanat eredeti volt és csábító. A fánk édessége szemérmetlenül ötvözött Niall csókjának gyengéd erőszakosságával.

- Mmm! – elváltak ajkaink és rám nézett. - Azt hiszem, találtam még egy gyenge pontodat.

Bejelentés

Sziasztok!
Most nem egy új résszel jelentkezem, hanem egy bejelentéssel.
Társszerkesztő lettem a Wonderland ~ BlogDesign című blognál.
Ha időtök engedni és kedvetek is van, nézzetek be!
Minden féle dolgokat lehet rendelni.
Én például trailer-eket készítek.
Puszi :*

04. Hiába menekülsz

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt is!

A napokban elég sok kritikát kaptam, ami kicsit ledöbbentett, de részben jó érzéssel fogott el, hogy szerencsére nem egy sablon történt pattant ki a fejemből.

Ha tetszett a rész komizzatok és iratkozzatok fel.

Az összes hazugságod közül a ’szeretlek’ volt a kedvencem.

- Hidd el, nem az vagyok, akinek te hiszel. Emlékezz vissza, milyen jól elvoltunk abban az egy hónapban…

- Ne Nathan, ez csikiz! – feküdtem hason az ágyon, mire Nathan a seggemre ült és csikizni kezdett.

- Igen tudom. Szerinted mért csinálom? – hangjából hallani lehetett, hogy vigyorog.

Egy pillanatra se álltak meg a fürge ujjai az oldalamon. Nem tudtam mozdulni, mert rajtam ült, a kezeim pedig alattam voltak. Csak a lábaimmal tudtam kapálózni, de az is hatástalan volt. Már szinte sírtam, a hasam is elkezdett fájni és már alig kaptam levegőt, hála a nevetésnek, amit Nathan okozott a csiklandozással… Szerencsére, mikor látta, hogy már tényleg nem kapok levegőt, abbahagytam és mellém feküdt. A hátamra gurultam és felültem. Mélyeket szippantottam a levegőből, hogy minél több oxigénhez jussak. Nathan lazán, a hátán feküdt és mosolyogva nézte végig minden egyes mozdulatomat.

- Ne vigyorogjál, mert ezt mind te tetted velem. – dobtam a fejének egy párnát.

- Mégis mit tettem? – kérdezte még mindig vigyorogva.

- Ezt! – Nathan-re feküdtem és megcsókoltam.

Először kisebb csókokat leheltem az arcára, a nyakára, a száj szélére, majd az alsó és felső ajkára, eljutva a valódi csókig. Érzékien egymáshoz simultunk. Én a kezemet a feje mellett pihentettem, míg ő a hátamat és lejjebb a popsimat simogatta. Levegőhiány miatt elválltunk egymás ajkaitól és a homlokunkat összeérintettük, így néztünk egymás szemébe mosolyogva.

- April, be kell vallanom valamit! – mondta nagyon komolyan.

- Micsodát? – ültem fel.

- Szeretlek!

Megfogadtam a tanácsát és visszaemlékeztem arra az egy hónapra. Minden csodáltas volt, csak a vége siralmas… De ha már itt tartunk, akkor ezúttal az összes volt pasim felkereshetné és kérhetne még egy esélyt, mert szeretett és jó volt együtt…

- Úgy beszélsz, mintha te lettél volna az egyetlen pasim, akivel jó volt az együtt töltött idő. – vágtam oda neki, elgondolkozásom után, miközben a párás ablakra különböző figurákat rajzoltam.

- Lehet, hogy ez most tényleg úgy hangzott, de nem így értettem. Csak egy esélyt szeretnék, hogy rájöjj, nem volt szándékos a cselekedetem. – hallottam a szavakat, de nem volt erőm hozzá, hogy fel is fogjam…

Legszívesebb sírva fakadtam volna, mert ő miatta lettem olyan a fiúkkal szemben amilyen. Amióta ő elment, azóta nem tudok teljesen megbízni a másikban. Köztudott, hogy egy kapcsolat lényege a bizalom, ami nekem sose volt meg, így nem is működött egyetlen fiúval se. Bambulásomat és a majdnem kifakadásomat, az gátolta meg, hogy leállt az autó, ami azt jelentette, hogy haza érkeztem.

- Köszi a fuvart. – kinyitottam az ajtót és szálltam volna ki, de egy erős kéz megragadta a csuklómat, így visszarántva engem az ülésbe. Dühösen fordítottam a tekintetemet Nathan felé és vártam, hogy még mit akar mondani… Ha nem szólalt volna meg egy percben belül, akkor lekiabáltam volna a fejét.

- Nem válaszoltál a kérdésemre. – nézett kissé szomorkásan.

- Nem is fogok válaszolni rá! – néztem magam elé, ki az ablakon. – Nathan, két év telt el azóta… Mégis mit vártál? Ide jössz, kérsz még egy esélyt és azt hiszed, egyből a nyakadba ugrok, mert még mindig a múltban élek? Ez nem Csipkerózsika mese. Változnak az idő és vele együtt változok én is… Két évvel ezelőtt minden percben a telefonomat néztem, hogy talán felhívsz vagy írsz egy üzenetet, hogy minden oké, de nem. Nem hívtál, nem írtál. Így persze, hogy azt hittem és még mindig hiszem, hogy kihasználtál. Amikor lehet, hogy nem is. A napokba napi tízszer, ha hívtál, de nem voltam képes felvenni a telefont. Nem azért, mert nem tudok szembenézni a tényekkel, hanem azért, mert ez már egy lezárult fejezet, aminek nincs folytatása… Hogy bízhatnék meg benned ezek után? 

- April, hát nem érted? Ezt én is tudom, hogy nem tudsz megbízni bennem, ezért akarok egy újabb esélyt, vagy legalább pár óra együtt létet, hogy visszanyerjem a bizalmadat. – nem tudtam erre mit válaszolni, jobbnak láttam inkább azt, hogy inkább elhagyom a kocsit.

- Viszlát Nathan! – ezzel a lendülettel kinyitottam az ajtót és gyorsan kiszálltam még mielőtt újra visszaránthatott volna.

Két év… Két év kellett ahhoz, hogy újra felbukkanjon, és mindent tönkre tegyen. Senki mást, csak is őt kell okolnom mindenért. Ha nem fog békén hagyni és a Niall való kapcsolatom tönkre fog menni, akkor a puszta kezemmel fogom kinyírni. Ezt garantálhatom.

Ez a nap se az enyém… Reggel lecsúsztam a lépcsőről, elkéstem a munkából, ott a szöveget is rosszul mondtam, aztán megjelent Nathan, most pedig ez: Levertem a lekváros üveget, ami nagyot csattan a kövön és eltört. Nem a lekvárt sajnáltam, hogy nem tudok belőle enni, hanem a térkövet, mert behorpadt. Hurrá! Hívhatok egy kőművest, hogy cseréljen ki egyetlen csempelapot.

03. Küzdelmes vágyak

Sziasztok! 

Ígéretemhez híve meghoztam a harmadik fejezetet. 

Egy kicsit hosszabbra sikeredett, mint az előző kettő, de remélem végig olvassátok és tetszeni fog! 

Jó olvasást!:) 

                         

Életem egyik legrosszabb döntése volt, hogy Nathan Sykes-szal kezdtem. Milyen ember az, aki szeret egy lányt, majd az első együtt lét után szó nélkül lelép. És hogy lehet valaki olyan gerinctelen, hogy csak egy cetlit hagy, hogy elment?! Két év kellett ahhoz, hogy újra felbukkanjon és elő hozzá a régi érzelmeimet. A boldogság és a szerelem átalakult haraggá és fájdalommá… Abban a pillanatban, mikor felébredtem azon a napon, olyan érzésem volt, mintha egy olcsó kis lotyó lennék... Szép és jó kapcsolat volt, csak a vége volt fájdalmas.

 De nézzük a jobbik oldalát! Az a múlt és most a jelenben kell élnünk. Élni Niall-lel és a hülyeségeivel. Imádom a kis haspókot. Tény, még nem mondtuk ki, hogy együtt vagyunk, de ha így folytatódik a dolog, már nem csak barátok leszünk. Azért rossz, ha egy One Direction-nel kezdesz, mert a paparazzik és a riporterek mindenütt ott vannak. Mondhattuk mi, hogy nem vagyunk együtt, csak barátok vagyunk, de esélytelen… Kiforgatják minden egyes szavunkat.

                Ez még csak egy kisebb probléma. A nagyobb gondot a rajongók okozzák, a fenyegetős kommentjeikkel…

Sajnos nem csak ezektől a dolgoktól húztam fel az agyamat, hanem attól is, hogy Nathan valahonnét megszerezte a telefonszámomat és napjába tízszer felhív. Először, mikor csak a számot mutatta, felvettem, de abban a pillanatban mikor meghallottam a hangját, egyből rányomtam a piros gombra, szakítva a vonalat. Csak is azért mentettem le a számát, hogy tudjam mikor hív és ennek függvényében mikor nem szabad felvenni a telefont.

Este: Délelőtt Niall felhívott, hogyha van kedvem és ráérek, akkor menjek át hozzá vacsorázni. Először étterembe akart vinni, de köztudott Niall-ről, hogy inkább egy általa készített vacsora maci naciban, minthogy öltönyben egy puccos étteremben enni.  Gondolkozás nélkül igent mondtam az ajánlatára…

A délutánomat készülődéssel töltöttem. Se szoknyát, se mély kivágású felsőt nem akartam felvenni. Ez helyett inkább egy terepmintás cica nadrágnál és egy halvány rózsaszín lenge pólónál döntöttem. Lábbelinek egy fekete mintás, rózsaszín nike jeles, hosszú szárú cipőt vettem fel. Kicsit sportosra sikerült az öltözetem, de nem igazán vagyok az a fajta lány, aki mini szoknyákba és 10 centiméteres cipőkben járkál. Sminkként alapozót kentem az arcomra, hogy elfedje a bőr hibáimat. A szememet fekete tussal vékonyan kihúztam és hosszú, sűrű szempillákat varázsoltam a spirál segítségével…

Kivételesen nem a saját autómmal mentem Niall-höz, mert nem is találtam volna oda, inkább egy taxit hívtam. Az autóban olyan idegesség járta át a testemet, hogy majdnem lerágtam az összes körmömet. Mivel a köröm rágás csúnya dolog, inkább a köröm festékemet kezdtem el kapargatni. Mire oda értem a házhoz, nagyon szépen néztek ki a körmeim…

Szőkeségem egy hatalmas szálloda egyik lakosztályában lakik. Beléptem a halvány szürke épületbe, ahol máris egy londiner fogadott. Megkérdezte, hogy kihez vagyok hivatalos. Miután elmondtam, hogy Niall vár rám, az utamra is engedett…

- Arra gondoltam, hogy ez most nem egy szokványos vacsora lesz, hanem lakásban rendezett piknik. – magyarázta, miközben lesegítette rólam a kabátot. – Na, gyere! – megfogta a kezemet és a nappaliba vettük az irányt.

A szoba közepén volt egy hatalmas pokróc, amin egy piknik kosár és pár darab párna helyezkedett el. A plédet cserepes növények vették körül, melyek égősorokkal voltak feldíszítve. A takaró egyik végénél egy laptop díszelgett és már a lejátszójában volt az aktuális DVD. A kosárból kipakoltunk, melynek tartalma üdítőkből, szendvicsekből és néhány gyümölcsből állt. Neki láttunk az evésnek, miközben elindítottuk a filmet. Karácsonyról szóló filmet néztünk –pont ideális, mivel hogy nem sokára Karácsony-, ami alapvetően romantikus volt. Két elkóborolt szív Karácsony napján talált egymásra és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A film alatt nem igen beszélgettünk egymással. Nem csak azért, mert ettünk, hanem a filmet is néztük. Már aki nézte... A szemem sarkából láttam, hogy néha-néha Niall rajtam legeltette a szemét. A szívem gyorsabb tempót diktált és az arcomat –remélhetőleg nem olyan feltűnően- pír öntötte el. De nem csak ő nem nézte a filmet, hanem én se. Nem tudtam meg nem állni, hogy ne kalandozzanak el a szemeim Niall tökéletes arcán. Nyakán pár anyajegy díszelgett, ami még tökéletesebbé tette a kinézetét. Szemei úgy ragyogtak, mint a tiszta, felhőtlen kék égbolt. Haja szálai a zselé miatt az ég felé nyújtózkodtak

Kedves London! Tudod, hogy nagyon szeretlek, de van egy nagyon rossz tulajdonságod, amit a mai napig se szeretek benned. Ez a tulajdonságod, nem más, mint az eső…

Lassan két éve, hogy Londonban élek, de a mai napig nem tanultam meg, hogy bárhová is megyek, vigyek magammal esernyőt. Sajnos az ember a maga kárán tanul. Ennek a tanulsága, hogyha nincs nálad esernyő, akkor elázol.

Ma se volt másképp. Munkából jövet beugrottam a Starbuck-ba. Ekkor még ragyogó napsütés volt, de amint kiléptem a helyiségből szakadt az eső. Mint mindig, gyalog szoktam megtenni a munkahely és a lakásom közti utat.

Ma úgy gondoltam, hogy magas sarkút veszek fel, mert az jól ment a ruhámhoz. Hát abban a pillanatban már százszor megbántam, mert ilyen cipőben nem lehet futni. Így marad a gyaloglás és a szétázás. Taxizni pedig nem szeretek, mert nem megbízhatóak ezek a mai sofőrök…

- Hé, elvigyelek? – lassított le mellettem egy kocsi és valaki kiabált a lehúzott ablakán. Nagy sóhajtás keretében az illetőhöz fordítottam a tekintetemet, aki nem mást volt, mint Nathan… Mért is ne pont most futnánk össze? Így is büntet az Isten, de nem vétkezhettem olyan nagyot, hogy ez legyen az ára.

- Nem kell, kösz! – flegmáztam vele, mert a szép szóból úgy se értene.

- Tudom, hogy nem bírsz, de egy tüdőgyulladást te sem akarhatsz. – kijelentését elengedtem a fülem mellett és tovább sétáltam a szakadó esőben. – April, ne szórakozzál már! Ülj be! Haza viszlek!

- Na jó! – a kocsi leállt az út szélén, én pedig elhelyezkedtem az anyós ülésen. – Ne haragudj, hogy összevizezem a kocsidat. – váltottam normális, sajnálkozó hangnembe, amikor nem is igazán sajnáltam, hogy vizes és sáros lesz a kocsi belseje.

- Semmi gond.

Az autóban síri csönd volt, amit nem is bántam. Elő vettem a telefonomat és internetezni kezdtem… Azt hittem, hogy 5 perc alatt otthon leszek, de amilyen lassúsággal vezetett Nathan, még egy csiga is gyorsabb volt nálunk. Ráadásul, mindig kifogtuk a piros lámpákat… Sose érek haza…

- Mért nem vetted fel a telefont? – törte meg a csendet Nathan.

- Mert nincs mit mondanunk egymásnak. – vágtam oda neki érzelemmentes hangnemben.

- Lehet, hogy neked nincs, de nekem lenne. – hallgatott el.

- Ki találom, most az várod, hogy hallgassalak meg?!

- Igen, légy szíves! – sóhajtottam egy nagyot, majd bólintottam, hogy csöndbe maradok. – Figyelj April! Nem úgy terveztem, az nap reggel a dolgokat, ahogy te azt elképzelted. Nem akartalak otthagyni, mint valami alkalmi nőcskét. Nem volt más választásom… Tudom, most azt hiszed rólam, hogy egy gerinctelen patkány vagyok, aki kihasznált…

- Öhm… igen! – szakítottam meg.

- Gondoltam… De hidd el, nem az vagyok, akinek te hiszel. Emlékezz vissza, milyen jól elvoltunk abban az egy hónapban…

02. Gyöngéd éjszaka

Sziasztok! :)

Nagyon örültem az egy pár feliratkozónak és az előző fejezethez a kommentnek. :)

Eljött az a nap, amikor a második fejezetet raktam fel. 

Nem fogom ilyen gyakran hozni a részeket, hogy heti kettő részt teszek fel, hanem mindig csak egyet, ami hétvégén vagy hétfőn kerül fel. 

A gondolataitok a blogról nyugodtan írjátok le kommentben és úgy próbálom majd a többit is megírni!

Jó olvasást! :)

Puszi! :* 

A vakrandi után pár nappal később volt egy díjkiosztó gála, amire én is hivatalos voltam. Úgy volt megbeszélve, hogy én leszek az egyik műsorvezető, mert az egyik kollégám lebetegedett, de a gála estéjére jobban lett, így élvezhettem munka nélkül az estét.

Természetesen Perrie és a One Direction is ott volt, így még több tudtunk együtt lenni, részben Perrie-vel és részben Niall-lel.

Niall-lel elég jól alakulnak a dolgok. A ”sikeres” vakrandi után, megbeszéltük, hogy találkozunk, de csak kettesben(!). Semelyikünk se akart nagy felhajtást csinálni az egész dologból, ezért állatkertbe mentünk. Egész jól éreztük egymást a másik társaságában. Még az eső se ronthatta el a kedvünket, annyira jól éreztünk magunkat.

                Kicsit besötétedett, de a sötétség nem a napszakváltozástól lett úr a földön. Felnéztem az égre és szürke, majdnem fekete felhők gyűltek körénk.

                - Ideje haza indulnunk! – szólaltam meg, és az egyre terebélyesedő felhőre pillantottam.

                - Dehogy! – felelte könnyedén Niall. – Nem fog esni.

                Az első kemény cseppek pattogva koppantak a kövezeten. Éppen csak arra volt időm, hogy egy ,,én – megmondtam - előre” – féle pillantást lövelljek a szőkeségre, s a szél máris felerősödött, ferdén lebegő esőfüggönnyel borítva be minket. Néhány pillanat múlva megnyílt az égbolt, és úgy szakadt a víz, mintha dézsából öntötték volna. Niall-lel egy fedett átjáró menedékbe futottunk és félhangosan morogni kezdtem: ,, Nem, nem fog esni…” Niall felnevetett, én pedig igyekeztem, hogy ne mosolyodjak el, mikor ránézek. A srácról csöpögött a víz és ázott pólója a mellkasához tapadt. Felidéztem, hogy milyen jó érzés volt a mellkasára hajtani a fejemet, amikor ölelkeztünk.

                - Mindenesetre a TV-be nem szerződtetnélek, hogy te mondd el az időjárási előrejelzést. – közöltem vele nagyon komolyan.

                - Tényleg nem? – válaszolta savanyú, csalódott képpel.

A díjkiosztó után következett az after party. Nem voltak olyan sokan, de időről-időre nagyobb lett a tömeg. Niall elment az egyik barátjával valahová, míg én a pultnál ültem és szokásomhoz híve a telefonomat nyomkodtam. Pár perccel később egy mély hangú srác(?), férfi(?) szólított meg.

- Hé szépség, meghívhatlak egy italra? – egy nagy sóhaj keretében hátra fordultam, mire egy vigyorgós tekintettel találkoztam. Lefagytam, mikor rádöbbentem ki is ez a srác.

- Nathan!

- Nocsak, még sem felejtettél el! – ült le velem szembe.

- Azok után, amit tettél nem is lehet elfelejteni. – tértem észhez.

- Az most mellékes. Meghívhatlak egy italra? – kérdezte szolidabb mosollyal.

Éppen szólásra nyitottam a számat, mikor egy gyengéd érintést éreztem a hátamon és megpillantottam, hogy valaki áll mellettem.

- Szia Niall! – köszöntött Nathan és kezet fogtak.

- Mehetünk? – szegezte felém a kérdést Niall.

Nem kellett neki kétszer kérdezni. Fogtam a kistáskámat és már Niall-lel karöltve sétáltunk ki a helyiségből.

               

                Egyszerűen csodálatos egy srác. Minden nap küld virágot vagy csokit, aminek nagyon örülök. Lehet, hogy vele tényleg komoly a dolog? Más srácok már két hét után lefektetnének, de ő nem! Ő kivárta, hogy emlékezetes pillanat legyen az első. (Mármint vele az első.) Elvitt egy csodálatos szállodába, aminek a legfelső emeletén foglalt szobát. Az erkélyről kinézve, el lehet látni London minden egyes zugában. Még álmaimban sem volt ilyen csodálatos a város. Este kivilágítják a Big Ben-t, London Eye-t és a Tower-t, meg még persze más csodálatos épületeket.

                Kizárva a külvilágot csak arra eszméltem fel, hogy két kar ölel át a mellem alatt. Biztonságban éreztem magamat gyengéd, de mégis erős és védelmező karjai közt. Megfordultam, hogy szembe nézhessek vele. Mielőtt azonban felfogtam volna, hogy mit is tesz, izmos mellére vont és száját a számra tapasztotta. Megéreztem teste melegét és megízleltem szája édességét. Nem voltam képes világosan gondolkodni.

                Ölelő karjai kisvártatva óvatosan felfedező útra indultak. Elolvadtam. Tudtam magamról, hogy semmit sem tehetek az érzelmeim ellen.

                Nathan nyelve megpróbált a számba hatolni, hogy élvezze csókom mézét, ezért az megnyílt neki. Varázslatos tánc volt ez, támadás és visszavonulás…

                Reggel boldogan és kipihenten ébredtem meg a hatalmas franciaágyban. Körülnéztem, de sehol sem láttam Nathan-t. Még egyszer, de most már figyelmesebb néztem körül és egy cetlit találtam, az este mellettem fekvő fiú párnáján.

                ,,Sajnálom, hogy ezt kellett tennem. Közbe jött egy koncert, ami halaszthatatlan. Nem akartam ezt tenni veled. Nem szerettelek volna ott hagyni, mikor egy csodálatos éjszakát töltöttünk együtt. El sem tudod képzelni, hogy mennyire a hatalmába kerít a bűntudat. Remélem, hogy egyszer megbocsájtod ezt a tettemet. Nem tudom szavakba foglalni, hogy mennyire sajnálom. Szeretlek! xx Nathan ”

                Olyan szarérzés, mikor rádöbbensz, hogy akit szeretsz és kétségek nélkül oda adod magad neki, átver és otthagy, egy hülye koncert miatt. Megértem. Neki ez a munkája. De legalább felébreszthetett volna, mint hogy egy cetlit, hogy vége… Örökre vége…

Az nap esti beszélgetés: