02. Gyöngéd éjszaka

Sziasztok! :)

Nagyon örültem az egy pár feliratkozónak és az előző fejezethez a kommentnek. :)

Eljött az a nap, amikor a második fejezetet raktam fel. 

Nem fogom ilyen gyakran hozni a részeket, hogy heti kettő részt teszek fel, hanem mindig csak egyet, ami hétvégén vagy hétfőn kerül fel. 

A gondolataitok a blogról nyugodtan írjátok le kommentben és úgy próbálom majd a többit is megírni!

Jó olvasást! :)

Puszi! :* 

A vakrandi után pár nappal később volt egy díjkiosztó gála, amire én is hivatalos voltam. Úgy volt megbeszélve, hogy én leszek az egyik műsorvezető, mert az egyik kollégám lebetegedett, de a gála estéjére jobban lett, így élvezhettem munka nélkül az estét.

Természetesen Perrie és a One Direction is ott volt, így még több tudtunk együtt lenni, részben Perrie-vel és részben Niall-lel.

Niall-lel elég jól alakulnak a dolgok. A ”sikeres” vakrandi után, megbeszéltük, hogy találkozunk, de csak kettesben(!). Semelyikünk se akart nagy felhajtást csinálni az egész dologból, ezért állatkertbe mentünk. Egész jól éreztük egymást a másik társaságában. Még az eső se ronthatta el a kedvünket, annyira jól éreztünk magunkat.

                Kicsit besötétedett, de a sötétség nem a napszakváltozástól lett úr a földön. Felnéztem az égre és szürke, majdnem fekete felhők gyűltek körénk.

                - Ideje haza indulnunk! – szólaltam meg, és az egyre terebélyesedő felhőre pillantottam.

                - Dehogy! – felelte könnyedén Niall. – Nem fog esni.

                Az első kemény cseppek pattogva koppantak a kövezeten. Éppen csak arra volt időm, hogy egy ,,én – megmondtam - előre” – féle pillantást lövelljek a szőkeségre, s a szél máris felerősödött, ferdén lebegő esőfüggönnyel borítva be minket. Néhány pillanat múlva megnyílt az égbolt, és úgy szakadt a víz, mintha dézsából öntötték volna. Niall-lel egy fedett átjáró menedékbe futottunk és félhangosan morogni kezdtem: ,, Nem, nem fog esni…” Niall felnevetett, én pedig igyekeztem, hogy ne mosolyodjak el, mikor ránézek. A srácról csöpögött a víz és ázott pólója a mellkasához tapadt. Felidéztem, hogy milyen jó érzés volt a mellkasára hajtani a fejemet, amikor ölelkeztünk.

                - Mindenesetre a TV-be nem szerződtetnélek, hogy te mondd el az időjárási előrejelzést. – közöltem vele nagyon komolyan.

                - Tényleg nem? – válaszolta savanyú, csalódott képpel.

A díjkiosztó után következett az after party. Nem voltak olyan sokan, de időről-időre nagyobb lett a tömeg. Niall elment az egyik barátjával valahová, míg én a pultnál ültem és szokásomhoz híve a telefonomat nyomkodtam. Pár perccel később egy mély hangú srác(?), férfi(?) szólított meg.

- Hé szépség, meghívhatlak egy italra? – egy nagy sóhaj keretében hátra fordultam, mire egy vigyorgós tekintettel találkoztam. Lefagytam, mikor rádöbbentem ki is ez a srác.

- Nathan!

- Nocsak, még sem felejtettél el! – ült le velem szembe.

- Azok után, amit tettél nem is lehet elfelejteni. – tértem észhez.

- Az most mellékes. Meghívhatlak egy italra? – kérdezte szolidabb mosollyal.

Éppen szólásra nyitottam a számat, mikor egy gyengéd érintést éreztem a hátamon és megpillantottam, hogy valaki áll mellettem.

- Szia Niall! – köszöntött Nathan és kezet fogtak.

- Mehetünk? – szegezte felém a kérdést Niall.

Nem kellett neki kétszer kérdezni. Fogtam a kistáskámat és már Niall-lel karöltve sétáltunk ki a helyiségből.

               

                Egyszerűen csodálatos egy srác. Minden nap küld virágot vagy csokit, aminek nagyon örülök. Lehet, hogy vele tényleg komoly a dolog? Más srácok már két hét után lefektetnének, de ő nem! Ő kivárta, hogy emlékezetes pillanat legyen az első. (Mármint vele az első.) Elvitt egy csodálatos szállodába, aminek a legfelső emeletén foglalt szobát. Az erkélyről kinézve, el lehet látni London minden egyes zugában. Még álmaimban sem volt ilyen csodálatos a város. Este kivilágítják a Big Ben-t, London Eye-t és a Tower-t, meg még persze más csodálatos épületeket.

                Kizárva a külvilágot csak arra eszméltem fel, hogy két kar ölel át a mellem alatt. Biztonságban éreztem magamat gyengéd, de mégis erős és védelmező karjai közt. Megfordultam, hogy szembe nézhessek vele. Mielőtt azonban felfogtam volna, hogy mit is tesz, izmos mellére vont és száját a számra tapasztotta. Megéreztem teste melegét és megízleltem szája édességét. Nem voltam képes világosan gondolkodni.

                Ölelő karjai kisvártatva óvatosan felfedező útra indultak. Elolvadtam. Tudtam magamról, hogy semmit sem tehetek az érzelmeim ellen.

                Nathan nyelve megpróbált a számba hatolni, hogy élvezze csókom mézét, ezért az megnyílt neki. Varázslatos tánc volt ez, támadás és visszavonulás…

                Reggel boldogan és kipihenten ébredtem meg a hatalmas franciaágyban. Körülnéztem, de sehol sem láttam Nathan-t. Még egyszer, de most már figyelmesebb néztem körül és egy cetlit találtam, az este mellettem fekvő fiú párnáján.

                ,,Sajnálom, hogy ezt kellett tennem. Közbe jött egy koncert, ami halaszthatatlan. Nem akartam ezt tenni veled. Nem szerettelek volna ott hagyni, mikor egy csodálatos éjszakát töltöttünk együtt. El sem tudod képzelni, hogy mennyire a hatalmába kerít a bűntudat. Remélem, hogy egyszer megbocsájtod ezt a tettemet. Nem tudom szavakba foglalni, hogy mennyire sajnálom. Szeretlek! xx Nathan ”

                Olyan szarérzés, mikor rádöbbensz, hogy akit szeretsz és kétségek nélkül oda adod magad neki, átver és otthagy, egy hülye koncert miatt. Megértem. Neki ez a munkája. De legalább felébreszthetett volna, mint hogy egy cetlit, hogy vége… Örökre vége…

Az nap esti beszélgetés: