16. Éjféli tánc

              

 

                Szabadság… Végre kiengedtek a kórházból, aminek nagyon - nagyon örülök. Fokozatosan az emlékeim is visszatérnek. Nathan-ről is jó pár dolog eszembe jutott. Amióta bent volt a nálam a kórházba, azóta kétszer – háromszor beszéltünk telefonon, ami majdnem egy órán keresztül tartott. Újra megismertem és újra kezdek bele szeretni. Ez nagy szó, de az érzelmeinknek nem lehet parancsolni. Egyszerűen nem tehetek róla. Megtörténik ilyen az emberrel, nem???

                A haza engedésem után pár napra rá, Perrie áthívott magához, hogy tartsunk egy csajos estét. Pedikűr, manikűr és minden olyan dolog, amire szükségem van most. A délután folyamán megtaláltam az estéhez illő ruhát, ami egy fekete cica nadrágból és egy piros, fekete feliratú pólóból állt… Mikor kész lettem, hívtam egy kocsit és pillanatokon belül már Perrie háznak bejáratánál álltam. Mivel volt kulcsom a lakáshoz, így kopogás vagy csengetés nélkül bementem. Sötétség uralta a házat, így felkapcsoltam a villanyt, hogy lássak is valamit. Amint fény borult az egész szobára, emberek ezrei kiabáltak, hogy ,,Üdv újra itthon”. Megijedtem. A lábaim a földbe gyökereztek, nem tudtam mozdulni. Csak bámultam a sok idegennek vélt embert.

                - Hé, csajszi! – jött oda hozzám Perrie egy pohárüdítő társaságában. – Tudom nem erről volt szó, de úgy gondoltam, hogy ideje lenne egyet bulizni. Na, mit szólsz hozzá? – vigyorgott.

                - Hát…öhm…oké… - dadogtam.

                Perrie beljebb tuszkolt a szobába és elvegyültem a tömegben. Mindenki jött oda hozzám megkérdezni, hogy minden renden van – e velem. Emellett úgy beszéltek, minta mi se történt volna. Úgy gondolták, hogy teljesen visszatért az emlékezetem és újra a régi vagyok, de nem. Nem, nem és nem! Csak egy pár embert ismertem meg a sok száz közül. Biztos vagyok benne, hogy régebben ezekkel az emberekkel jó kapcsolatom volt, de most csak idegenek számomra. Ismeretlenek, akiket most látok először, még ha nem teljesen így van ez. De mit tudok az amnézia ellene tenni? Hm? Semmit… Nagyon kiborultam. Úgy terveztem az estét, hogy csak én és Perrie csinálunk valami csajos dolgok, de e helyett itt nyomorgok a tömegbe elveszetten… Nagy nehézségek árán sikerült eljutnom a konyhába, ahol az italokat lehetett elfogyasztani.

            - Huhh! – ültem le a bár székre egy nagy nyögés keretében.

            - Jól vagy? – fordult felém a mellettem ülő srác.

- Ma már vagy századszorra kérdezik ezt meg tőlem. – sóhajtottam fel és a fiúra néztem.

- És? Mit válaszoltál? – kérdezte halvány mosoly keretében.

- Hogy jobban leszek. – mosolyodtam el én is.

- Öhm… Niall vagyok! – nyújtotta a kezét, amit illedelmesen elfogadtam.

- April. – mutatkoztam be én is. – De gondolom, ezt tudod, mint mindenki más ebben a házban. – néztem végig az ismeretlennek vélt tömegen, majd hirtelen eszembe jutott valami. – Nem te vagy az a cuki szőke ír srác, akiről Perrie annyit mesélt nekem? – néztem csodálatos tengerkék szemébe.

- Hát…öhm… - vakarta meg a tarkóját. – Ír is vagyok és szőke is, de a cukit inkább te döntsd el! – mosolygott.

- Ez mondjuk cuki egy bemutatkozás volt. – mosolyogtam én is rá, de elfordítottam a fejemet, mert éreztem, hogy kezdek elvörösödni, csak azt nem tudtam megállapítani, hogy miért, amikor semmi olyant nem mondott.

- Lenne kedved táncolni? – törte meg a csendet.

- Persze, mért is ne?

Felálltunk a székről, megfogta a kezemet és a tánctér közepére húzott. Néhány percig ment a pörgős zene, de azt felváltotta egy lassú dallam. Niall-lel egymásra néztünk, hogy most még is mi legyen, de nem gondolkoztunk sokáig. Közelebb léptünk egymáshoz, karjaimat a nyaka köré fontam, míg ő a derekamon pihentette a kezét. Az elején egymás szemébe néztünk, de nem bírtam tovább, így a vállára hajtottam a fejemet és úgy táncoltunk tovább. Férfias illata az orromba kúszta magát. Olyan ismerős illat volt, mintha valahol már éreztem volna… Kettő vagy talán három zeneszámot is végig táncoltunk, amikor nem bírtam tovább. A tömeg okozta levegőhiánytól rosszul lettem. Éreztem, ahogy elnehezedik a tüdőm és már alig kapok levegőt.

- Ne haragudj, de most mennem kell. – súgtam a fülébe, majd az udvarra vettem az irányt.

Kiérve leültem a fűbe és mélyek szippantottam a levegőből. Éreztem, ahogy a friss oxigén átjárja az egész testemet. Kellemes érzés volt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

- Hé, minden oké? – a hang irányába fordultam, ahol bartánőm állt.

- Most hazudjak? – néztem újból magam elé.

- Mért? Mi a gond? – kérdezte miközben leült mellém.

- Egyszerűen minden… - fogtam meg a fejemet. – Ide hívtad ezt a sok embert, akiket nem is ismerek és mind jöttek oda hozzám, mintha mi se történt volna.

- Csak azért ilyenek, mert nem akarják éreztetni veled, hogy valami is változott volna. – simított végig a hátamon megnyugtatásképpen.

- Istenem! – álltam fel. – Hát nem érted? Minden megváltozott és lehet, hogy ők úgy beszélnek velem, mintha semmi sem történt volna, de igen is történt! Ők emlékeznek rám, de ez fordítva nem igaz. Azt se tudom ki kicsoda. – járkáltam fel–alá a kertben, miközben barátnőmre zúdítottam minden problémámat.

- De legalább Niall-lel jól érezted magad! – állt fel ő is.

- Csak táncoltunk. Meg különben is? Mért akarod ennyire, hogy mi összejöjjünk? – szinte már kiabáltam vele.

- Mert ő boldoggá tud tenni, azért!

- És Nathan? Az egyetlen olyan ember, rajtad kívül, akire nem teljesen, de emlékszem. Ő hol van?

- Mért akarsz ennyire Nathan-nel lenni? – kiabált ő is. – Összetörte a szívedet! Ott hagyott egyedül egy semmirekellő cetlivel… - hirtelen elhallgatott. – Csak egy okot mondj, hogy mért ő és mért nem más fiú vagy Niall? – nézett mélyen a szemembe.

- Mert őt szeretem, azért! – mondtam egy kicsit ingerülten, majd visszamentem a házba.

A bárpultnál megittam egy pohár alkoholt, majd kiment a házból, de most már az utcára. Sötét volt. Csak az utcai lámpák és a hold világította be a környéket. Ilyenkor már a taxik sem járnak. Előkerestem a telefonomat és Nathan-t tárcsáztam.

- Amikor azt mondtam, hogy bármikor felhívhatsz, nem este tizenegyre gondoltam. – szólt bele a telefonba. Hangján érezni lehetett, hogy mosolyog.

- Ne haragudj, de értem tudnál jönni, mert fogalmam sincs, hogy menjek haza.

Lediktáltam neki a címet, majd elköszöntünk. Körülbelül tíz–tizenöt perc múlva meg is érkezett. Beszálltam az autóba és már mentünk is haza. Az úton elmeséltem neki, hogy Perrie bulit rendezett, amire nagyon nem volt szükségem…

- Itt is vagyunk. – parkolt le a ház előtt.

- Köszi a fuvart és ne haragudj, hogy ilyen későn zargattalak.

- Semmi gond. – közelebb hajolt és egy puszit adott az arcomra. – Jó éjt.

- Nincs kedved bejönni? Nem akarok egyedül lenni.

- Biztos, hogy ezt akarod? – fürkészte a tekintetemet.

- Légy szíves. – mosolyogtam rá.