14. A relytéjes idegen

Már négy napja, hogy a kórházban vagyok. Perrie minden nap jön és beszélgetünk a múltról, ami miatt nincs okom az unalomra. Jelenleg jól érezem magam. Minden nap azzal a gondolattal ébredek fel, hogy milyen újdonság vagy emlékkép vár ma rám. Csak egy visszatérő álomtól nem tudok megszabadulni.

A napfényben sétálok a tenger mellett. A talpamat bizsergető érzés járja át mindenegyes lépésnél. Boldog vagyok. A vízparti ház egyre közelebb és közelebb van. Ajtajában egy magas, felzselézett, barna hajú férfi áll. Miután észrevett, széles mosolyra húzódott a szája. Lesétált a terasz előtti lépcsőn és felém vette az irányt. Késztetést éreztem, hogy oda fussak hozzá. Az egyik lábamat szedtem a másik után. Mire oda értem hozzá, a kezeimet a nyaka köré fontam, mire ő a derekamnál fogva megemelt és megpörgetett a levegőben. Szoros ölelésünk után letett és belenéztem zölden pompázó íriszeibe, melyek a szenvedélytől lassacskán elsötétültek és megcsókolt. Csókja egyszerre volt gyengéd és vad. A lábaim reszketni kezdtek finom, puha érintéseitől, majd összeroskadtam karjaiban…

- Végén még kiderül, hogy boszorkány vagy! – nevetett fel Perrie, miután elmeséltem neki a vissza-visszatérő álmomat.

- Ha boszorkány lennénk, akkor most a kezemben lenne egy pohár gyümölcslé. – célozgattam arra, hogy szomjas vagyok és hozhatna nekem egy üdítőt.

- Jól van, jól van! – felállt a mellettem lévő székről. – Megyek, hozok neked a büféből, de ha fura ízé lenne, az azért van, mert beleköptem! – kacsintott, majd a kórterem ajtaja felé vette az irányt.

Kinyitotta az ajtót és megtorpant. Meglepődött, mintha szellemet látott volna.

- Perrie, jól vagy? – aggódni kezdtem, mert még mindig megszeppenve állt.

- Nathan! – szólalt meg pár perc múlva. Ki lehet az?

- Nathan? – adtam én is hangot a meglepődöttségemnek.

- Mit keresel itt? – kérdezte Perrie a sráctól.

Sajnos nem láttam a fiút, mert ő oda kint állt, de egyre jobban furdalt a kíváncsiság.

- April-hez jöttem... Bemehetek hozzá? – hallottam meg a fiú mély hangját.

- Hát ennyire fontos neked, hogy csak egy hét elteltével jössz be? – kinek vagyok fontos? Mi történik itt? Semmit sem értek…

- Mért Niall hányszor jött be??? – elhalkultak mindketten. – Bűntudatom volt, jó? Kérlek! Látnom kell!

Barátnőm félreállt az ajtóból és belépett az idegen. Először a lábát láttam meg. Piros, hosszú szárú cipőt és fekete csőnadrágot viselt. Feljebb vezettem a tekintetemet és megláttam a bőrkabátját, ami alatt egy fehér színű póló díszelgett. A bal kezében egy nagy virágcsokrot szorongatott. Nem késlekedtem, egyből az arcát kezdtem el fürkészni. Ő volt az. A fiú az álmomból. Ijedtség járta át a testemet, aminek következtében gyorsabban vert a szívem és szaporábban vettem a levegőt.

- Te vagy az a srác az álmomból. – mutattam az illetőre, majd feljebb ültem az ágyon, hogy még jobban növeljem a távolságot.

Nathan megindult felém, aminek következtében még jobban megijedtem, majd magamra húztam a takarót és a szélét kezdtem el szorongatni, olyan erősen, hogy az újbegyeim, már majdnem elfehéredtek, mert nem kaptak elegendő vért.

- Kérlek, ne félj tőlem. Nem bántalak. – az ágyamhoz ért, majd átnyújtotta a virágcsokrot.

Egy ideig nézegettem a különféle virágokból álló virágcsokrot, aminek lélegzet elállító finom illata volt, majd hirtelen megszólaltam.

- Mért vagyok neked fontos?

- April… Én… Vagy is mi… - kezdett bele, de Perrie közbe vágott.

- Nathan, ne!

- Tudnia kell Perrie! – fordult a lányhoz, majd vissza felém. – April, mi régebben egy pár voltunk, majd szakítottunk, de a napokban újra kezdett valami alakulni kettőnk közt. – a végén megfogta a kezemet, de látva döbbent arckifejezésemet, azonnal elkapta.

- Ekkorát még te sem hazudhatsz! Kérlek, ne higgy neki. Nem alakult semmi se köztetek.

Összezavarodtam. Most akkor kinek hihetek és kinek nem? Az lenne a legjobb, ha mindkettőjüket meghallgatnám külön-külön és majd kiderül, hogy mi lesz a vége.

- Perrie, légy szíves, hadd beszéljünk négyszemközt Nathan-nel? – kijelentésnek indult, de a vége kérdés lett, mert nem emlékeztem pontosan a fiú nevére.

Barátnőm felhúzta a szemöldökét, majd mérgesen elhagyta a szobát, miközben valamit motyogott a „bajsza” alatt.

Miután kiment, a mellettem álló, vagyis most már ülő fiú egyből belekezdett a témába. Elmondta, hogy régen mi történt és, hogy ő miatta szakítottunk, de megbánta és rendbe akarja hozni a dolgokat.

- Fogalmam sincs, hogy most mit gondoljak. – kezdtem bele mondanivalómba. – Úgy érzem, hogy hihetek neked, de mi garantálja azt, hogy nem hazudsz nekem?

- Semmi sem garantálja, de egyszer sem hazudtam neked és nem most akarom elkezdeni. – mondta végig a szemeimbe nézve. – Most inkább megyek. Remélem, átgondolod a dolgokat, és ha majd kiengednek, akkor esetleg találkozhatnánk.

Erre csak bólintottam, majd elköszöntünk egymástól és az ajtó felé vette az irányt.

- Várj Nathan! – szóltam utána, mire visszafordult és az arcomat kezdte el fürkészni. Lehajtotta fejjel gondolkoztam, de arra a döntésre jutottam, hogy meg kell tudnom! – Tudnom kell! – szólalt meg egy kis csönd után.

- Micsodát kell tudnod?

- Veled álmodok már négy teljes éjszaka és az álom végén mindig megcsókolsz… Tudnom kell, hogy a valóságban is olyan jó, mint az álmomban.

- April… El sem tudod képzelni, hogy mennyire szeretnélek megcsókolni, de nem lehet. Legalább is nem itt és nem most.

- Kérlek, csak csókolj meg! Légy szíves. – szinte már könyörögtem neki.

- Na jó!

Lassú léptekkel közeledett felém, majd leült az ágyam szélére felé fordulva. Közelebb csúsztam hozzá, megszüntetve a nagy távolságot kettőnk közt. Tenyereivel birtokba zárta az arcomat és fokozatosan közeledett felém. Lehunytam a szemeimet és vártam a pillanatra. Nem sokkal később ajkait megéreztem az enyémen. Csodálatos érzés volt. Mintha ez lett volna az első csókom. Pont ugyan olyan volt, mint az álmomban. Az érintés, a csók, az illata, egy szóval minden…