08. Álmaink szigete

,,Néha azt hiszed, hogy ez már a vég, pedig ez még csak egy új kezdet.”

 

Olykor annyira jó lenne, ha tudnék olvasni az emberek fejében… Sose kerülnék, kételyek közé.

Kezdjük a főnökömmel. Egyik nap bejelentette, hogy nincs megelégedve a munkámmal, és ha nem szedem össze magam, akkor távozás várható. Nem értem mit csinálok rosszul. Sose kések a munkából és nem is hagyom el az épületet a munkaidőmnél előbb. Sőt néha még túlórázok is! A szöveg felolvasásommal se lehetnek gondjai, mert pont megfelelő tempóban, érthetően, jó hangsúlyozással olvasok és beszélek. Mindig napról napra tudom a legfrissebb sztár pletykákat, amiket a gépen összegzek és kinyomtatva a főnököm asztalán van, minden délelőtt pontban 11-re...

Sajnos Nathan fejébe se látok bele. A kiruccanásunk után –ami nem randi volt-, azóta békén hagyott. Nem csörög napjába ezerszer a telefonom és a twitter postafiókom sincs tele értelmetlennél értelmetlenebb üzenetekkel. Én nagy bánatomra, megváltoztak az érzelmeim iránta. Nem akartam, hogy így történjen, de az érzelmeket nem lehet befolyásolni. Az eltöltött nap után, újra láthattam azt az arcát, amibe réges-régen beleszerettem. Törődő, édes és kedves volt. Látszott rajta, hogy nagyon bánja a dolgokat és jóvá szeretné tenni. Sikerült neki. Bármennyire is szeretnék, nem tudok rá haragudni. Ebben a pillanatban minden őrültségbe benne lennénk, ami Nathan-nel kapcsolatos, de nem tehetem, mert ott van Niall.

Ő rajta se tudok kiigazodni. Amióta volt az az egy napos kirándulás, azóta nem tudok róla semmit se. Nem hív és nem is ír. Ha én hívom, természetes kicsöng a telefonja, de nem veszi föl. Az üzeneteimre se válaszol. Kétlem, hogy valahonnét megtudta volna, hogy én és Nathan együtt töltöttünk egy napot, mert minden nap nézem az új sztár híreket és mi nem voltunk bent. Perrie-től se tudhatta meg, mert még nem mondtam el neki. Ha tovább hívom és küldözgetem neki az üzeneteket, hogy mért nem veszi fel a telefont vagy mért nem reagál az üzeneteimre, akkor egy rámenős kis cafkának fogok tűnni a szemében, aki azt várja, hogy a minden egyes lélegzet vételéről be kellene, hogy számoljon nekem. Pedig nem így van! Én csak szeretném megtudni, hogy elfoglaltságból csinálja azt ami csinál, vagy azért, mert már nem érdeklem többet és így akar lerázni.

Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Lehet, hogy hagynom kellene és visszatérni Nathan-höz? De az se megoldás, mert nálam fő szabály, hogy ex-ekkel nem kezdek…

Kell egy kis friss levegő, hogy „kitisztuljon” a fejem, legalább is világosabban tudjak gondolkodni. Annyira szeretnék, de nem látok át a szitán. Sajnos nem…

Lassú léptekkel sétáltam a Temze partján, a nedves londoni levegőben. Mélyeket szippantottam a friss levegőből, majd az orromra húztam a meleg, kötött sálamat, mert –mint mindig-, most is hideg, csípős idő volt. Elhatároztam, hogy abban a pillanatban megszabadulok minden problémámtól és élvezem a hideg levegőt és a fák suhogását, ahogy a szél belekap a levelekben szegény ágakba. Ősz volt. A parkot ellepték a sárga, barna, alig zöld levelek. A sétány szintén be volt terítve az elszáradt levelekkel és néhány faággal, amikre ha ráléptem összerezzentek a lábam alatt. A folyó vize gyorsabban hullámzott, mint általában. A kis kacsák és a hattyúk eltűntek. Ebből is látszott, hogy beköszöntött a rossz idő, mert már nem úszkáltak a kék színű víz tetőn. Madarak se énekelték kedvenc dalukat, mert délebbre költöztek, hogy meleg telük legyen. A sétány mellett nem volt olyan üres pad, ahol a párok nem szerelmeskedtek volna. Ültek összebújva, néhány csókot lehelve egymás ajkára. Akik nem akartak oda fagyni a padhoz, azok kézen fogva, szorosan sétáltak egymást mellett. Néhány pár mellett elhaladva hallottam és láttam a nevetésüket, aminek a jele, hogy jól érzik magukat egymás társaságában. Néhány mondat foszlányt is hallottam, amik arról szóltak, hogy mennyire szeretik egymást és soha se akarnak elválni egymástól. Ezek a szerelmesek.

Elgondolkodtam… Fájdalom töltötte meg a szívemet, mikor rájöttem, hogy ha nem változtatok a bizalom kérdésen, akkor soha se leszek szerelmes, pedig ez a világ legjobb érzése. Nathan után nem tudtam senkibe se megbízni. Nem adtak rá okot, hogy mért ne bízzak meg bennük, csak egyszerűen nem ment. Túl nagy fájdalmat és űrt okozott Nathan azzal, amikor ott hagyott, a mesébe illő éjszaka után. És már megint Nathan! Sose fognak eltűnni róla a gondolataim. Akarattal vagy akaratlanul is előjönnek az emlékképek a fejemben…

Néztem a szerelmes párok és arra gondoltam, hogy milyen jó volna, ha nekem is lenne egy olyan párom, akit mindennél jobban szeretek és megbízok benne!!! Őszintén szólva nagyon hiányoznak a érzelemmel teli csókok, érintések, ölelések és egy tökéletes srác mosolya, ha ránézek egyből bearanyozza a napomat. Nem tökéletes senki sem, de abban a bizonyos nagy ő-ben minden meg van, amire vágyom.

Annyira szeretnék minden reggel a nagy ő mellett ébredni. Látni, ahogy összegyűrte a kispárna csücske az arcát. Érezni, amikor félálomban magához húz és átölel, jó szorosan. Hallgatni, ahogy lélegzik, szuszog.

Szeretnék egy olyan fiút, aki hátulról megölel és fogja a kezemet, mikor egymás mellett sétálunk. Ölelgetne éjjel nappal, nem kényszerítene olyan dolgokra, amit nem akarok. Bókolna, írna pár szép gondolatot. Megvigasztalna, mikor sírok, de ami a legfontosabb, hogy teljes szívével szeressen, ahogy én is őt.

Azt a pillanatot akarom, mikor ha megcsókolsz valakit, minden elhomályosul körülötted. Hirtelen megszűnik minden, csak én és ő létezünk. A pillanatban rádöbbennék arra, hogy ő az, akit életed végéig csókolnod kell és csókolni is akarsz. Egy pillanatig átélheted a csodát. Egyszerre tudnál sírni és nevetni, mert boldog vagy, hogy végre megtaláltad azt, akire egész életedben vágytál. De ki az a nagy ő? Nathan? Niall? Ha ők nem, akkor ki és hol fogom őt megtalálni?

Érezted már azt, hogy igazából fogalmad sincs, mit érzel?! Azt mondják, nincs ilyen állapot, akkor én most mégis melyikben vagyok? Olyan érzések kavarognak bennem, amit ellentmondanak egymásnak. olyan érzések, amikre nincs magyarázat. Szeretni valakit okkal, ok nélkül…ugyanaz. Voltál már olyan boldog, hogy filmben érezted magad? Mondhatni lebegtél a boldogságban, és a kis rózsaszín felhőkön aludtál el minden éjjel édi-bédi mosollyal az arcodon? Esetleg hirtelen véget ért? Összetörtél? És most magadra ismersz? Ha igen, akkor elgondolkozol most az emlékeken, hogy miket is tettetek együtt. Milyen álmaitok voltak, esetleg tervek. Most képzeld el magad egy híd közepén. A híd egyik fele egy gyönyörű szép tájat kíván, bár hosszabb is az út odáig. A híd másik felén hasonló táj van. Az út arra rövidebb, de azonban veszélyesebb. Most dönts! Dönts abban, hogy merre indulsz. Elindulsz a hídon az első felé, vagy kockáztatsz? Senki sem dönthet helyetted. A veszélyes úton a mélybe zuhanhatsz, de lehet, hogy az a táj szebb. Nem tudhatod. Tedd fel a kérdést. Mit akarok? Szenvedni vagy szabadulni? Bevallani vagy megtagadni? Szeretni vagy elengedni? Tudod mi a legrosszabb…ha képtelen vagy dönteni. Ha csak állsz azon a nyamvadt hídon és csak állsz. El kell indulnod valamerre, különben ott ragadsz egy életre.